Tragédia
Egy hétköznap délelőtt egy székesfehérvári lány iskolába indult, de végül a palotavárosi halastavakhoz érkezett meg. Ott fáradtan törökülésbe roskadt, és a tó hullámzását bámulva nagyjából ez hömpölygött a fejében:
„Nagyszerű: világgá akartam menni, és idáig jutottam el, ráadásul még csak azt sem tudom, hogy miért csináltam – a reggel még nem is különbözött a többitől, ébredés után ugyanúgy az első dolgom az volt, hogy ellenőrizzem, készen van-e minden, amit feladtak, aztán felöltöztem, majd az utcán azt tervezgettem, hogy ma mit is csináljak az órák után, és eközben a házakat figyeltem, amikor valahogy elkezdett nyomasztani, hogy üresek az ablakok, még az utcák is szűknek tűntek és a szürke ég is mintha ásított volna, és ekkor – nem is tudatosan, inkább az ösztöneim parancsára, szinte az akaratommal szembeszegülve mozdult a lábam – az első mellékutcánál elkanyarodtam és csak mentem és mentem egy kisebb örökkévalóságig, amiben kegyetlenül elfáradtam, úgyhogy leültem ide, a víz mellé – eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy ez csak az unalomig ismert halastó –, most pedig szembe kell néznem a szökés kudarcával, és kellene egy alibi is, amivel meg tudom magyarázni, hogy miért nem mentem oda, ahol a helyem lenne, miért kell helyette itt lebzselnem; na de mi legyen az, valami nagyszabású és drámai kellene, egy élet tragédiája, nézzük csak, mi az, ami láttán összefacsarodna az emberek szíve, mondjuk egy szakítás – ez nem rossz, Imit rá lehetne venni, hogy játssza el velem –, vagy ha ellopnák a… nem-nem, inkább elhitetem velük, hogy elraboltak és meg akartak erőszakolni, annál rosszabb úgysem történhetne senkivel sem… végtére is, ez a tragédia lényege… írok egy segélykérő smst… mi más lenne… van nálam kötél, még technika órára kellett volna… hogy ilyen szomorú dolog történik, gyorsan, meg minden… átölelem ezt a fát… a suliban is tanultunk róla valamit, hogy is volt, hogy is volt… átvetem a kötelet… igeeen, hogy egy jó meg nagy hős olyan véget ér, amit nem érdemel meg, de erkölcsileg felülemelkedik az ostoba világon… ráhurkolom a jobb kezemmel a balra… ez még illik is rám, én fehérvári lány vagyok, amolyan „angyal a tisztaság erődítményéből”… meg kell húzni erősen, hogy fájjon… például Esztinek mennyit segítettem a matekkal… és mindig adtam aprót a hajléktalanoknak… ha fáj, az jelzi, hogy ér valamit… nnna, még egy-két húzás a kötélen visszahajlított csuklóval, és kész is van – de tulajdonképpen mit művelek már megint, kikötözöm magamat egy fához, hogy elhiggyenek rólam valamit… tisztára őrültség… és az a legfurcsább, hogy még csak nem is nehéz végigcsinálni – persze mit csodálkozom ezen, valójában ezt csinálom, mióta az eszemet tudom: kibúvót keresek, hogy igazolást nyerjek mások számára, amiért időről-időre olyan furcsákat érzek, magyarázatot találok másoknak, hogy miért mentem világgá (kocsmába, idegen lakásra vagy most halastóhoz), és borzasztóan unalmas kifogásokat gyártani nekik, de muszáj, nem értenék meg, mi az a kínzó, üres érzés, amit bármilyen fennkölt dolog láttán érzek, hogy miért fáj a szépséggel való találkozás és hogy miért bánt, ha az élmény után valami szánalmas reakcióval védekezek, mondjuk gyorsan szerelmes leszek vagy megvigasztalok valakit vagy tanulni kezdek; biztos annyi megértéssel néznének rám, mint amennyivel egy magát Napóleonnak képzelő őrültre nézünk, ha megkérdezném tőlük, hogy mi a szerelem, hogy magamat hogyan kéne megvigasztalnom vagy hogy mit kéne megtanulnom, hogy jó ember legyek… én jó ember akarok lenni… miért kell belebuknom a próbálkozásokba?” A gondolatmenet idáig tartott, ugyanis megszakították a helyszínre érkező rendőrök, akiket az aggódó szülők küldtek a lányuk keresésére. A rend őrei nem hagyták gondolkozni őt, azt ordították, hogy „minket ne is próbálj átverni, színészkedő csitri”, nyavalygó, élhetetlen kis hülyének nevezték és durván az autójukba tuszkolták, hogy bíróságra vigyék az ügyét és kinevettessék a közemberekkel, akik persze csak a buta tiniprimadonnát látták benne.
Apokrif Online 