A bejegyzés címe egy kortalan bölcsesség, a Nuu-chah-nulth indián népcsoport nyelvén, jelentése, minden mindennel összefügg. Már korábban is rágódtam ezen, és most, ahogy aggódva figyelem ezt a rendhagyóan korai és különösen száraz, meleg tavaszt, ismét eszembe jutott. Eközben egyik ismerősöm, aki nemrég a Hochstadlon túrázott az alábbi fotóval tért vissza. Az útjelző táblát a kép kedvéért szabadította ki a mintegy kétméteres hó alól. Mi közük van ezeknek a dolgoknak egymáshoz? Csupán csak annyi, hogy ami a mi kultúránkban történik, így tünik, azzal összhangban zajlanak az események a fizikai valóságban, a természeti világban is (Hishuk ish tsawalk).
Napperbachklause (Kräuterin) 1100m, 2012 március 25. |
Kifejtem. Megfigyelhető, hogy a szociális különbségek, az úgynevezett olló, gazdag és nincstelen között folyamatosan, egyre nagyobbra nyílik. A végletek mára szinte teljesen áthidalhatatlanná váltak. A tőke pusztító erővel, exponenciálisan akkumulálódik. A másik oldalon ugyanolyan ütemben szegényednek el népek és egész nemzetek. Megfigyelheted tehát, a minta jól követhető a klíma es az időjárás szélsőségeiben. Ha hó esik, akkor rengeteg és még annál is több. Ha viszont nincs, akkor egyáltalán semennyi sincs. Ha szárazság, akkor tövestől. Az idén Ausztria keleti része az sokéves átlag csapadékának csupán 25%-t kapta, de az Alpokban lehullott hó a sok éves átlag többszöröse. Ha viszont esik, akkor mindjárt árvízként zúdul ránk. Ha vihar, zivatar, akkor fákat csavar ki, a jég elveri a termést, beszakítja a tetőket. Hol van itt a mérsékletesség, a gyengéd szelídség? Ugyanúgy eltűnőben, mint az eldurvuló emberi világból a körültekintés, a belátás, a kímélet a tapintat. „Mert mindenkinek, a kinek van, adatik és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van” (Máté 25:29 )
Sztefano-Space 
Ma én is ezen gondolkoztam, igaz egy kicsik más megfogalmazásra jutottam:
Én (de te is) kapcsolódom az élő és élettelen dolgokhoz, láthatóhoz és láthatatlanhoz. Mindennek ki kell alakítanom egy olyan viszonyt, mely kölcsönösen kielégítő mindkettőnk számára. Nagyon plasztikus példákat tudok felhozni erre: Van egy betonlépcső a bejáratnál. Tudok fizikai síkon viszonyulni hozzá, hogy belerúgok, szellemileg, pedig úgy, hogy elátkozom, mert nehéz felvonszolni magam rajta. Ebben az esetben a lépcső és köztem nyílt konfliktushelyzet van, és amíg nyugvópontra nem jut, addig olyan események történnek velünk, melyek mindkettőnk számára kellemetlenek. Elvontabban szemlélve (még ennél is) ha én egy emberrel, például a szüleimmel nem igazán tudok megoldani egy hosszabb ideje húzódó konfliktus, akkor még abban az esetben is hat rám, ha a soha többé nem találkozok velük. Ha a gondolataim negatívan áramlanak feléjük, az saját magamnak ugyanannyira fájdalmas,mint nekik lenne. Tehát a világtól nem lehet elidegenedni, hiába tűnik ez mostanában így, viszont figyelmen kívül hagyni a törvényszerűségeit annál inkább. Ez esetben nagyon rossz lesz a közérzetünk és az önsajnálat előbb utóbb megfojt.
Tehát minden van, csak nem biztos, hogy úgy, ahogy a te szűkös képzeletedben kivirágzott. A mi utunk száraz kórók és tornádók között vezet, meghalunk, amikor kell, éhezünk, ha a lelkünk igazságérzete azt diktálja. A környezet is mi vagyunk, ilyen háborgó, pusztulófélben lévő, máshol túláradó.