Kecskemét
2021.09.11; szombat
Az ébresztőóra előtt öt perccel ébredtem meg magamtól. Imádom az ilyen apró győzelmeket. Aztán ránéztem a sportórámra. Ezt nem imádtam. Újabb negatív alvási rekord, 36 pont. Hja, a sörpálinka nem viccel, na meg a 120 km bringázás a tűző napon, az sem.
A reggeliig volt egy kis idő, kisétáltam a tóhoz.
Leültem egy padra. Nosztalgiáztam.
16 évesen egyszer nagyon bekarmoltam itt.
Apám barátját látogattuk meg Kalocsán. Ott is család, két gyerekkel, itt is család, két gyerekkel. Az ottani nagyobb gyerek egy évvel volt idősebb, mint én.
Kimentünk az udvarra dumálni.
– Jössz koncentre?
– Ma este?
– Persze.
– Kik játszanak?
– Rolls. East. Rock-Táv.
– Megyek.
(A koncertet ne keverjük össze a nagyhírű Szelidi Rockfesztivállal, az egy évvel később volt, 1981-ben.)
A Rollsnak kutya híre volt, de nekem akkor a Ricse volt a kedvencem, szóval bőven belefért. Az East jazz-rock, nem is igazán értettem, mit kerestek ott. A Rock-Táv pedig helyi zenekar volt, egészen jó zenét nyomtak, olyan Lordhoz hasonló, ritmus alapú rockandrollt. (Később átalakultak Delfin RT névre, de nem alkottak maradandót. Bezzeg amikor stílust váltottak és Betli Duó, később Dupla KáVé néven folytatták!)
Még egy dolgot kellett megoldanunk, rábeszélni a hátulgombolós öcsémet, hogy maradjon ki a buliból. Szerencsénk volt, a közeli jugó határ miatt a baráti család hűtőládája púposan tele volt izgalmas jégkrémekkel (hogy mást ne mondjak, Egerben se hűtőládák, se jégkrémek nem voltak akkoriban), korlátlanul lehetett belőle fogyasztani, szóval a kiskrapek lehorgonyozta magát a láda mellé és dehogyis akart máshová menni.
Minket a haverok kismotorral kivittek, de jelezték, hogy hajnalban a visszautat nekünk kell megoldanunk. 15 kilométer. Akár békaügetésben is.
Odakint természetesen egyenesen mentünk a kocsmába. A haverok méregettek.
– Honnan jöttél?
– Egerből.
– Akkor te bírod az italt.
– Hát, ja.
Nos, ezt nem kellett volna mondanom. Onnantól mindenki engem akart leitatni, én pedig nem tanúsítottam túl nagy ellenállást.
A koncertre egyébként emlékszem, ami nem kicsit meglepő az előzmények függvényében. Az Eastre mondjuk nem, a Rock-Távon, mint helyi zenekaron nagy tombolás volt, a Rolls pedig zseniális produkciót mutatott be, a fiatal D. Nagy arca, a szuggesztív előadása a mai napig itt van a fejemben. Mondjuk elég közelről láttam, végig a színpad előtt tomboltam. Mármint a vízi szinpad előtt. Derékig érő vízben. Ruhában. Kábé húsz őrülttel körülvéve.
Aztán a végére bezártak a kocsmák, a hideg vízben, na meg a hideg éjszakában, a vizes ruhában hamar kijózanodtam. Hárman maradtunk. Elindultunk gyalog. Amikor fáztam, futottunk egy-egy kilométert.
Hatalmas élmény volt, egy percet sem sajnálok belőle.
Kisétáltam a partra. Emlékeztem. Igen, ott állt a színpad. Ott volt a gyalázatos kocsma, ott pedig, igen, még mindig megvan, az a nádas, melyet többször is összehánytam. Nem ártott meg neki, kifejezetten jól fejlett nádas lett belőle.
Reggeli a buliközpontban.
Délelőtti csapatépítő program: lézervezérlésű nyilazás egy közeli kempingben.
– Képzeld, reggel fél hétig tartott a buli – újságolta a HR-es csajszi – Van, aki nem is feküdt le!
– Na, nekik ne adjatok nyilat.
A magam részéről nem vártam meg a TellVilmos vetélkedőt, folytattam a bringatúrát. Szakmár, Kecel, Soltvadkert, Bugaci kitérő, Kecskemét.
Országút. Szép, hosszú egyenes szakaszokkal.
Jobb híján filozofálgattam. Például arról, hogy tulajdonképpen a traktor a szárazföld motorcsónakja. Egyszer csak meghallod magad mögött, jó messze. Te mész 22 km/h sebességgel, a traktor 24-gyel. Félórán keresztül pöfög, zörög, vonyít mögötted, majd amikor megelőz, akkor meg félórán keresztül kapod meg ugyanezt előlről. Jó egy órára ki van nyírva az éppen kialakulófélben lévő zen. Csontra ugyanaz, mint a Tisza-tavon, vagy az RSD-n a motorcsónakok.
Az időjárás. A k. időjárás. A napocskával nem is volt gond, sütött, mintha kilozsúlra fizették volna, talán még túlzásba is vitte. De a nyomorult szél! Tegnap délre jöttem, déli szél fújt. Ma keletre fordultam. A szél is. Ismerősként üdvözöltem. Gyere bazmeg, simogass.
Ni-kecel szigetelésbolt. Kecelen.
Méghogy a falu csendes. A frászt. Egész nap dübörögnek a traktorok és a mindenféle nehéz munkagépek.
A nap meglepetése: Szakmár után egy keskeny, térképen is alig látható műút, melyből egy idő után tankcsapdákban bővelkedő földút lett. Akrobatizáltam a gödrökben, miközben akkora, de akkora csend és nyugi volt, hogy el se tudom mondani. Megkaptam Bugacot, 50 kilométerrel korábban. Plusz itt volt a Nagy-Csukás tó, meg mindenféle csatornák. Annyira élveztem, hogy a Maloméri főcsatorna partján csak úgy leültem, később pedig felküldtem a drónt.
Akkor térképészkedjünk megint. Ott jártam, hogy a 140 kilométerből 85 lett. Pontosabban 85 és valami kevés Bugac, saccra olyan 4-5 km. Aha. Mivel ide nem volt konkrét trekkem (komolyan vettem az ismeretlen fórumozó ajánlását, miszerint Bugacon eltévedni érdemes), így nem tudtam a távolságot sem. Aztán az egyik pihenőben csak úgy saccre megnéztem. Bakker. 30 kilométer. Volt fejvakarás. A távolság önmagában nem is akkora gond, hiszen tegnap is többet mentem, de teljesen más az, amikor az ember egy 80+ kilométeres napnak indul neki, máshogy ébred, máshogy indul, máshogy rakja össze a logisztikát.
Na mindegy, mentem. Közben folyamatosan szidtam a rohadt szelet. Nagyon lehangoló ám, a horizontig tartó egyenes úton tekerni, árnyéktalan, tűző napsütésben és olyan 20-30 km/h szembeszélben.
Bócsa. A benzinkútnál terveztem feltölteni a készleteket – és állva ebédelni – de aztán találtam egy egykor szebb napokat látott csárdát a főút mentén. Árnyékban padok, odabent senki, megrizikóztam, egyből megkaptam a korsó sört, közben a hűtőből kikapkodtam néhány páncélost, az egész pár perc volt, de nagyon megérte. Leültem kint az árnyékba, ettem pogácsát sörrel, fejedelmi ebéd, a dobozos söröket meg a hosszú úton tologattam be, csökkentendő a monotonitást.
Improvise, adapt, overcome. A bringatúrák alapelve. Meg a kajakosoké. (A szóló bringázásnak ez az átka. Egy csomó boltba nem lehet bemenni, tulajdonképpen az ember a benzinkutakra, pékségekre és a nemzeti dohányboltokra van kárhoztatva.)
Következett Bugac. Nagyon vártam. Jó ideje már csak aszfalt és aszfalt. Feltűnt az elágazás. Bekapcsoltam a fejkamerát. Lendületesen befordultam. 20 méter múlva beleálltam a földbe.
Hát, nem erre számítottam.
Jó kérdés, hogy akkor mire?
Ugyanis volt elég előjel, melyek alapján gyanakodhattam volna. Minden térkép, melyet néztem, földutak egész hálózatát mutatja Bugacon. Elméletileg hatalmasakat lehet arrafelé csavarogni. Csak éppen egyik túratervező alkalmazás (merretekerjek, turistautak, bikemap) sem tervez ezekre a földutakra. Nemhogy bringautat, de gyalogutat sem. Elég makacs ember vagyok, nem hagytam magam. A földutak remekül látszottak a Google Earth alkalmazásban, az tud rajzolni is, el is tudja menteni kmz formátumban, ami már majdnem gpx, ez pont elég. (Ha érzel némi ellentmondást a korábban írottakkal, nem, nem konkrét útvonalat rajzoltam be, hanem a terepet behálózó útvonalakat. Mert oké, hogy eltévedni jó, de annyira azért nem, hogy ne is találjak ki.)
Ráadásul úgy voltam vele, hogy itt van a soha vissza nem térő alkalom. Tíz napja nincs eső, a nap viszont rendületlenül süt. Tutira nincs sehol sem dagonya. (Ezért is mertem mindenhol vadulni a földutakon.) Azaz itt sem lesz, mehetek mindenfelé, nem kell attól félnem, hogy Rába Steigerrel kell majd kihúzatnom magam a sárból.
Tulajdonképpen igazam volt, de túlgondoltam. Igen, felszáradt. Nagyon is. Mi lett belőle? 5-10 centi mély, puha homok. Nesze József, biciklizzél. Nyilván belevágtam, aztán húsz méter után elsüllyedtem.
Ez itt fent a megfordulásom nyoma.
Az aszfaltozott úton persze később bemehettem volna, de az nem az igazi. Az csak műpuszta turistáknak. És ugyanúgy harminc kilométer kerülő. Én viszont az igazi Bugacra voltam kíváncsi, amikor az ember csak teker a semmi közepén és időnként fellövi a drónt. (Ami persze erősen véleményes, tekintve a közeli bócsai katonai lőteret.)
Na mindegy, mentem tovább. Nem messze van innen a Magyarkert, alias Kis-Magyarország Botanikus Kert. Oda is be akartam nézni. A bejárata kábé 1 kilométerre van az 54-es úttól. Földúton. Befordultam. Tekertem száz métert. Elsüllyedtem.
Röhögve káromkodtam. Oké, Bugac, te nyertél. Ide fatbike kell.
A kardomba mondjuk nem dőltem, a nap során Szakmár után már megkaptam a várt hangulatot.
Persze ezzel más probléma jött elő. Keceltől Kecskemétig hosszú, monoton, mondhatni érfelvágós út vezet. Nem véletlenül volt betervezve két bugaci látványosság is, megtörendő a monotóniát. Na, ez maradt el. Én pedig a tűző napon kis híján begolyóztam. A végén már tíz kilométerenként tartottam pihenőket valami árnyékos fa tövében.
Közvetlenül a szállás előtt városvégi kisbolt. Nocsak. Kilátni a bringára, odabent senki. Gyorsan berohantam. Péksüti, hideg sörök. Meg van mentve a nap.
Innen fel is hívtam a szállást. Elméletileg félórával kellett volna érkezés előtt, de ki tudja ezt ismeretlen helyen kiszámolni? Úgy voltam vele, hogy először legyek biztos abban, hogy megvan a hely, utána legfeljebb majd várok.
– Halló! XY vagyok. Nagyjából megérkeztem.
– Én meg nagyon messze.
– Semmi gond, megvárom.
– Jól is nézne ki. Ha odaér a kapuhoz, csörögjön rám. Mobiltelefonról kinyitom az ajtót. Odabent lesz egy boríték a nevével, abban lesz a kulcs.
Vov.
– Este érkezek, akkor papírozunk.
– Várom. Van egy kerékpárom. Hová köthetem?
– Vigye be a szobába.
– Akkora a szoba?
– Befér. De rakhatja a teraszra is, be van kamerázva.
Pontosan így is történt. Azért elképesztő, hol járunk már. Ez egy világvégi épület, a buckalakókon és a logisztikai telepeken túl. Éjszaka farkasok vonyítanak.
A bringát először megpróbáltam kikötni valahová, de nem sikerült, aztán átraktam a teraszra.
A szállás ránézésre munkásszállás jellegű, elhagyatottan, messze kint a nyílt prérin.
Jellemző a helyzetre a levelezés egy haverommal, akinek ez a rendszeres bringás szállása Kecskeméten.
– Látom, elsőre eltévesztetted az utat.
– Honnan látod?
– Bementél egy közzel korábban. Amikor először voltam ott, én is bementem.
– Értem. Azért jellemző az elvárásainkra, hogy mindketten reálisnak tekintettük azt a dzsuvás, felvert betonos, szemétdomb melletti utat a feltételezett szálláshoz.
Néhány őshonos ténfergett a ház és a dohányzó között kábán, még abban sem voltam biztos, hogy magyarok. Később viszont megérkezett egy lelkes és felettébb hangos társaság. Születésnapi buli. Hol máshol, mint kint a buckákon? Hiszen itt senkit nem zavar. Eltekintve attól a néhány vándortól, akiket idevezérelt a rossz sorsa. Persze valójában sejthettem volna, szombat is, világvége is, az embernek meg időnként kell valahol ordítania.
A fiatalok benyomták a zenét, illetve azt a szart, amit annak neveznek és csak részegen lehet kibírni, aztán előkerültek a petárdák. Az egyik köcsög akusztikusan tuningolt Ford Mustanggal érkezett, ebbe rendszeresen beleültek és álló helyzetben bömböltették.
Végül csak behoztam a bringát a szobába és minden bizodalmamat a zárba vetettem.
Recent Comments