Fényképnél pontosabb

…ami manapság nagy szó, mikor mindenki a szemének hisz, akar hinni. Addig nincs is ezzel semmi baj, amíg nem gondoljuk, hogy ez a legfőbb megismerési csatorna. Hisz egy jó képnek „mögé” lehet látni, sőt: létkérdés, hogy képesek legyünk mögé is látni… A Szeredás András és Fodor Tamás által (Szendrey Júlia naplójának felhasználásával) írt Degerrotípia c. darabot Fodor Tamás állította egyszerre álló- és mozgóképpé a Stúdió K Színház játékterébe. Az egymásba mosódó jelenetek, a látomás és a valóság a megértés, értetlenség és érteni akarás határain billegnek, hogy magukba szippantva utazásra hívjanak – sikerrel. A kor, a másik, az önmagunk és a másik és nem kevésbé a színház megértésének stációira – éles, sokáig bennünk, velünk maradó fényképként.

Félhomályos összevisszaság – ihletett káosz, ahogy a Stúdió K játékterében egymásra rétegződik mindaz, ami egy 1848-49-es csatateret akar elénk idézni (díszlet: Bagossy Levente). Elesett katonák, akiket úgy kell a törmelékek közül, alól előbányászni, mint porlepte padlásról kikotorni azt, amit épp lázasan keresünk, amit értéknek, kincsnek tartunk. A báb elesett katonák nyiklanak-nyaklanak, mint rongybabák a kézben. A színész és a báb szinte egyenrangú színésztárs itt, Németh Ilona finom, majdnem életnagyságú, szomorkásan vidám, jólesően abszurd tekintetű bábjai között.

Élő és „élettelen”, mozgó és mozgatott egymásba gomolygó közege ez, ahol Pallagi Melitta Szendrey Júliája az ő Petőfi Sándorát keresné. Megátalkodottan reménykedő, tántoríthatatlan, gyermeki együgyűként járkál a térben, és a jelenetek egymásra sorjázásában egyre elszántabbá válik – egyként növelve magában a hajthatatlan hitet és a belefáradás reménytelenségét is.

Pallagi Melitta Szendrey Júliája egyetlen lázasan izzó férj- és önkeresés. Bámulatos és magával vivő: a női sors magától érthetődő küzdeni akarása, elapaszthatatlan boldogságvágya. Pallagi Melittáról átragad, ránk ragad mindez – eleven állókép.

Hol a fény csökkenése, hol a magasba, mélybe emelkedő, ereszkedő szekérdereglyék mozgása az, ami tagolja, jelenetekre porciózza a játék- és gondolatfolyamot, éreztetve, hogy igazából ez egy egész, felparcellázhatatlan történés: Szendrey Júliáról, Petőfiről, Haynauról (Spilák Lajos), az özvegy második férjéről, dr. Horváth Ádámról (Vicei Zsolt), Egressy Gáborról (Lovas Dániel) és egy korról, amely száz-kétszáz év távlatából is mai, mert a bennük élők egyazon magyar kultúrának az egymástól elidegeníthetetlen tagjai.

A Fodor Tamás rendezte Dagerrotípiában huszonhárom jelenet, jelenés adja egymásnak a kilincset, és mégsem: mert az utolsó épp úgy lehetne első, és a középen lévő jelenetek egyike is utolsó. A Szendrey Júliát dagerrotípiaként visszadó előadás pont olyan hosszan exponálódó, mint a fénykép őse: nem szabadna mozogni, míg a képek árnyéka „rá nem sül” a lemezre – ám itt mindig minden mégis bemozdul, ahelyett, hogy heroikus hősök megsárgult éles lenyomatait adná a kezünkbe, amiket, akiket már csak „csodálni” kellene.

Nem, Fodor Tamásnál minden eleven, szigorú szándékossággal és egyben költői finomsággal bemozdul – mert Fodor Tamás bennünk akarja a képet fixálni, a lelünk, elménk lemezére vetíteni. Így erősíti, vallja, hogy maga a fény, tárgy, ember, jellem és cselekvése is bennünk, általunk exponálódik – nem egy fényképezőgép üveglemezén.

Hisz ahogy Spilák Lajos Haynauja  hatalomtól megittasodott önkényúrból megmagyarosodó öregúr lesz, aki a magyar vidéken megnyugvást, otthont és bölcsességet keres, abban az ívben ott vibrál, benne lüktet egy életérzés, amelyet szintén csak saját bensőnk üveglemezén lehet élessé rögzíteni.

Éppúgy, mint Homonnai Katalin Horváthné Szendrey Júliájának dacosan megcsontosodott, hajthatatlan művészét, aki a saját, polgárosodni vágyó Magyarországából több fejmagassággal kitűnt . Homonnai Katalin markáns szikárságú Szendrey Júliája még inkább megérteti velünk azt a soha sem létező, ám annál elevenebben bennünk és velünk élő Petőfi-mítoszt, amely sajnos csak a kardjaik csörgetéséhez volt elég, hisz minden másra, akár a nők elnyomására, semmibe vételére fordítottuk erőnknek azt a kevesét, ami egyáltalán a virtusunk mellé valaha is adatott nekünk.

Ebben a Dagerrotípiában viszont van erő. Nem is kevés: szép, szelíd, kérlelhetetlenül pontos, őszinte erő. A Petőfi idol lehántásának finom igényű ereje. És a készség ereje, amellyel Fodor Tamás rendezése rá akar venni, hogy a magunk kép-lenyomatát készítsük el arról a fény által bevilágított Szendrey Júliáról, akit eddig elfedett  Petőfi árnyéka. Mert a fényképnél mindig az a „fény-kép” a pontosabb, nehezebben halványuló, amit a magunk lélek-üveglemezén exponálunk.

(2023. január 28.)

Csatádi Gábor