A homokember (I. rész)

Pont elég rég volt már, mikor olvastam, hogy most azt higgyem, el tudok vonatkoztatni tőle. Szinte humorosnak tűnt, de, nekem a magam módján igaznak, hogy a jótékony szikvíz csak és ugyan kizárólag jó és egészség-javító hatású lehet, ha bor mellé isszuk.

 

Most erre a mondatra nem emlékszem. A gyerekeknek megvannak a maguk démonjai, amikor próbálnak elaludni, néhány kevés kivételezettnek a megrontók, a többieknek az átlagos rossz szellemek és hasonlók, amikből az előbbiek növelnek még súlyosabb „rosszakat”. Én egyikből sem kaptam. Megengedhetem magamnak, hogy erősebben igyam a bort.

 

17 éves vagyok és sajnos hallottam egy íróról, egy mesét egy valakiről, hajnalban kel és homokot eszik, napnyugta után mát részeg és szép lányok csiklójával játszik az ártatlan Városligetben vagy bárhol máshol, ha tenni kell a szépet, de a sötétben már minden mindegy.

 

Én csak a Városmajorban futottam eddig meztelenül, megtaláltak minket a rendőrök és zseblámpával és gumibottal vertek minket. Fájt, de elfutottunk. Nedves volt a szemünk és azt mondtuk a szél fújta ki, közben pedig fájt és nevettünk. Furcsa dolog ez a hormon. A hátunkon véres-széles csíkok voltak. Mutogattuk egymásnak. Másnap vettük észre a fényképeken, amiket egymásról csináltunk, hogy a padokra ki volt írva, frissen festve. Nevettünk és hazudtunk arról, hogy a HÉV elé akartunk vetni magunkat, mert fiatalon kell meghalni, és ilyenek.

 

Most meg már csak azon vagyunk, én, hogy a jótékony szikvíz áldásos hatását érezzem hosszú távon. Nem szabad felnőttként találkozni a démonokkal. Múltkor a strandon voltam és három órára eltűntem csak azért, hogy töpörtyűs pogácsát találjak a parton a sör mellé. A legtöbb helyen volt is, de tepertősnek mondták és ez nem tetszett, az nem ugyanaz. Késő volt már hozzá, hogy ilyeneket felülírjak. Pont elég rég volt, amikor még elhittem volna, hogy úgy is lehet.

 

Ha jól emlékszem, a pad zöld volt.