A legbelsőbb én

szűrők által, világosan (fotó: saját)

Képeket pakolok, mert már rám dől a szekrény. A korpusz még talán bírná, de ami benne van, nem tűri a fogságot. Mennyi emléket, szépet és csúnyát sikerült a hosszú évek alatt bepasszírozni és fogságba ejteni csupán azért, hogy néha legyen pár gyönyörű pillanat. Akkor, amikor már minden fáj és sajog. Akkor, ha a jelen inkább elszomorít. Amikor fiatal voltam, szerettem megélni a percet. Örülni és sírni. Ordítani, ha éppen azt kívánta a helyzet. A szememmel rögzíteni az élményt, majd az agyam egyik hátsó kis zugába elraktározni, jó mélyen. Hiszen minden előhívható, ha jön egy kicsiny szikra és mennyivel jobb, ha az emléket később nem rondítja el a valóság egy fotó vagy pár másodperces mozgókép formájában. A gyerekkori mozifilmeket sem szeretem újra megnézni, mert kiderül, ócska és felszínes volt, ami akkor régen megnevettetett. De azért mégis jó, hogy van néhány felvétel, ami megmaradt.

Itt van például ez. Már nem emlékszem hol készült. Mi több, az évet sem tudom beazonosítani, annyira halvány a háttér és annyira összefolynak a múlt eseményei. Talán Sopron ’63 őszéről, amikor Dorogról vártuk a híreket valahol a Lővérekben? Esetleg az a kedves kis park a Luz Stadion mellett, Lisszabonban? Milyen furán néztek ránk, emlékszel? Sosem hallottak még rólunk, azt hitték, Magyarország csak Budapest létezik és mi kommunisták vagyunk. Barcelona, ahol a La Ramblán üvöltöttük az ’Egy csapat van csak nyugaton”-t? Firenze? Düsseldorf, ahol úgy csináltunk, mintha az NDK-ból szöktünk volna át és azt bizonygattuk, hogy ez a jénai akcentus? Netán Liège, miután annyi bátorító pillantás mellett mentünk ki a stadionból a pályaudvar felé? A szívünk szomorúsággal volt teli, de büszkeségből bőszen mutogattunk egy hármast.

Nem tudom. Nem is biztos, hogy külföldön kapta el a fotós az óvatos félmosolyt. Mintha a Népliget rémlene nyolcvankettőből, amikor két Kőbányai után is csak azt hajtogattam, hogy ez nem lehet igaz és akkor te megcsíptél. Vagy a Fáy utában vagy ok félszegen boldog, ahol Hajszán megtanította a világgal, hogy a tükörszélső a világ ura? Lehet, hogy későbbi. Azokból az időkből, amikor inkább a múltból merítettünk erőt, mert a jelen maga volt a palackba zárt reménytelenség. Debrecen, a Vágóhíd utca valószínűtlen kulisszáival? A Marx tér Diósgyőrben, ahol leszálltunk a villamosról gyorsan pisilni a bokrok között és megvárt a vezető, nem indult el, a kalauz pedig elrakta a büntetőcédulát? Az akasztói elvarázsolt kastély a nyárson forgó egész borjúval? Felcsút? Már szinte szédülök.

Ajka lesz az! A meccs előtt. A MECCS előtt, tudod, ahol mindenki ott volt, még az is, aki nem, mert igazából a test csak egy börtön, míg a szellem szabadon szárnyalhat és az utókornak azt mesél a mesterséges intelligencia, amit csak akar. Nem csoda, hogy én is bebarangoltam sok évtizedet és megannyi helyet szerte a világban. Ráadásul milyen sok év telt el azóta, istenem! Az elsárgult újságban az áll, hogy pár ezren tomboltak a lelátón. Persze. Mi, te meg én, tudjuk jól, hogy nem így volt. Cáfolja meg bárki, aki meri, velem találja szembe magát.

(lejegyezve 2063-ban)

*

Amikor szűk tíz évvel ezelőtt bekövetkezett a vég, nem nagyon képzeltem el, miként jön el a nap, amikor újra belépünk, beléphetünk azon a kapun, ami mindig is várt ránk. Élek-e még egyáltalán, ha igen, hol leszek és mit csinálok a mindennapokban? Legfőképpen miként élem meg a rám zúduló eseményeket?

Most itt vagyunk, szűk másfél óra múlva indul a döntő ütközet és minimum ambivalens érzések kavarognak bennem. Úgy vagyok vele, mint az a kisgyerek, aki nagyon vágyik valamire, és amikor végre meglátja a karácsonyfa alatt, csillogó díszcsomagolásban, mert tudja ő, mit rejt a hatalmas doboz, egyszerre leblokkol, nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Csak egyedül akar lenni és társak nélkül felfedezni a csodát. Nem azért, mert fejletlen a szociális érzéke, nem azért, mert irigy, pusztán nehezen birkózik meg a boldogság befogadásával.

Szépen visszamegyek hát most az időben, újra az a rövidnadrágos kölyök leszek, aki a nyakában lógó kulccsal rója Adyváros utcáit, magamra zárom a szoba ajtaját és magányosan nézem a tévét. Hagyom, hogy magával ragadjon a hangulat és azt tegye velem, amit csak akar.

Tudom, hogy jó lesz ez így.

[A fotó tegnap készült a Mihályi-Kisfalud megyehármas meccs előtt, ahol a futball és annak körítése, mint már annyiszor, megint a legszebb arcát mutatta.]

Kategória: mindenmás | Megjegyzés hozzáfűzése

Fényre szépülő lájkok

helló világ (fotó: saját)

– Fenség! Bocsásson meg kérem, hogy figyelmeztetem, de mióta a világ világ, itt mindig érkezési sorrendben foglalják el helyüket a vendégek.

– Tudja, Charles, igazán értékelem az ön ragaszkodását a hagyományokhoz, de tudja ki ásatta azt a kutat, amiből a vizet merítették, amikor ezt az épületet falazták?

– Nem tudom, fenség.

– Azt egyből gondoltam. Nos! Az én egyik néhai felmenőm.

– Ó, ez pompás!

– És mi következik ebből, Charles?

– Mire gondol, fenség?

– Kicsit erőltesse meg magát, Charles! Maga olyan okos ember. Nem véletlenül van itt. Ne okozzon csalódást, kérem!

– Azt hogy korábban nem volt a környéken kút?

– Nem rossz, nem rossz. De ne álljon meg félúton!

– Az ön becses felmenője nélkül nem állhatnánk most itt?

– Nagyszerű, Charles! Igazán jól vág az esze.

– Köszönöm, fenség! Igyekszem.

– No, azért! Jut eszembe, no persze nem önről, még mielőtt félreért, de hol van az udvari bolondom?

– Ő nem jön, fenség.

– Talán beteg?

– Közel sem, fenség?

– Akkor mégis mi történt?

– Egy új produkcióval bíbelődik az otthonában.

– Netán fél az emberektől?

– Nem ismeri a félelmet. Legalábbis nekem azt mondta.

– Minden nap egy új produkció. Nem túlzás ez?

– Igyekszik megszolgálni a pénzét, fenség.

– Az nagyon derék. Viszont ha már így szóba jött a téma. Nem kérné meg arra, hogy néha lassítson? Az embereknek biztosan ez kell? És ennyiszer?

– Megteszem, fenség.

– Meg ne túrja az orrát folyvást.

– Azon leszek, hogy értésére adjam, fenség.

– Néha már nekem is kínos.

– Egyetértek, fenség.

– Nono, Charles! Azért nem kell forradalmat csinálni!

– Bocsásson meg, fenség!

– Nem kell megijedni, maga kis csacsi. Én jó király vagyok. Térjünk csak vissza arra a kútra!

– Igen, fenség?

– Nem fejeztük be a gondolatmenetet. Ha a felmenőmnek köszönhető, hogy a mélyben rejtező víz a felszínre kerülhetett, az mit is jelent igazából?

– Hogy itt van ez a színház, mely sokaknak szerez örömet.

– Persze, persze, ez is nagyon fontos, de nem ez itt a lényeg, Charles.

– Fenség.

– Teringettét! Hát nekem kell kimondanom, bár tiltja a szerénységem. Végtére, valahára mindez az én dicsőségem.

– Milyden buta vagyok, hogy ez nekem nem jutott eszembe, fenség.

– Mindenki hibázik, Charles. Pontosabban majdnem mindenki. De ön okos fiú és tanul ebből.

– Az nem kétséges, fenség.

– Ön szerint tudják ezt itt az emberek, akik a zenének akarnak hódolni?

– Kétlem, fenség.

– Akkor hozza a tudomásukra feltétlenül, Charles!

– Haladéktalanul, fenség. Haladéktalanul.

– Az lehet, hogy késő lesz. Magamnak kell ezt megtennem, Charles. Az lesz a legjobb. Nem kellenek a fölösleges kanyarok, a tiszta és egyenes forrás a legjobb, nemde bár?

– Ön mind közülünk a legbölcsebb, fenség.

– Ne essék túlzásokba, Charles! Nem vagyok híve az öntömjénezésnek.

– Ki is játszik ma, Charles?

– Giuseppe Scamacca fog hegedülni, őt kíséri majd a királyi zenekár. Saját darabokat ad elő, ezen felül pedig bemutat pár remeket Bartolomeitől és Schillacitól. Pompás estünk lesz.

– Nem hallottam még ezeket a neveket. Azt remélem tudják, hogy elsősorban nekem köszönhető, hogy itt ma előadás lesz.

– Gondoskodni fogok róla, fenség. Scamacca egyébként ma a legnagyobb hegedűs. Eszterházán, Milánóban és Weimarban is rendszeresen fellép.

– És azok hol vannak?

– A kontinensen, fenség.

– Kicsit sajnálom, hogy nincs itt az az udvari bolond. Felvidíthatna.

egy kis tökös üstökös (fotó: saját)

– Szólítsak érte, fenség?

– Nem is tudom. Inkább menjünk már be.

– Fenség! Még tizenketten várakoznak ön előtt.

– De akkor elfoglalják az első sort!

– Meglehet, fenség.

– Picsába az etikettel, Charles! Mi most bemegyünk!

– Fenség!

– Utat a királynak!

– Fenség!

*

A végén minden sokkal jobban alakult. Ahogy ment előre az idő, egyre inkább az volt az érzésem, hogy mindenki úgy gondolkodik, ahogy én, azaz kimegy sokkal hamarabb, mert esetleg más is ezt teszi, és akkor ugyanúgy belecsöppenek a hatalmas tömegbe, tehát előre kell hoznom az indulást. Először is kitűztem magamnak, hogy legkésőbb hétkor elfoglalom a helyem, a bérletes helyem. A terv azonban bizonytalannak tűnt, így folyamatosan tekertem vissza a képzeletbeli órát. Toporogtam otthon és nem találtam a helyem, míg végül azon kaptam magam, hogy kicsivel hat után a kocsiban ülök és talán még a megengedett sebességnél is gyorsabban hasítok a Szigethy Attilán. Az Ipar úti körforgalomnál gyanakodva néztem az összes autóst, a felüljárón pedig már az összeomlás fenyegetett, mikor felbukkant három gyalogos zöld-fehér sállal a nyakában. Megelőzhetnek! Milyen csapás érhet még, ordítottam kétségbeesetten a lehúzott ablaknál, nem kis aggodalmat keltve a békés járókelőkben. Aztán mintha mindenki hirtelen eltűnt volna. Klasszikus menekülési útvonalamon a Puskás Tivadar-Toldi-Kiskúti út-Stadion utca versenypályán, ahol van pár sikán és kigyorsító, igazán technikás pilótáknak való, már szinte senki sem autókázott. A parkolóra már kényelmesen, mondhatni nagyképűen fordultam rá. A sorompó mintha bohókásan intett volna mikor felemelkedett és máris előttem volt a hatalmas és ami még fontosabb, szinte üres tér. Micsoda öröm, ezek szerint isten mégis létezik, ráadásul pünkösd másnapján ügyeletben van. Lám, érdemes volt a múltkor ötszázast adni az egyik koldusnak a Spar mellett, most megkapom az ajándékot és oda állhatok, ahová csak akarok. De figyelj csak, isten! Tudod, hogy hosszú még a nap és lehet, hogy lesz még dolgod, pajtikám. Uhhh! Tiszteletlen voltam? Majd meggyónom, ha lesz miért.

*

Rájöttem, hogy szeretek odabent üldögélni. Még ez a borzasztó betonmonstrum is mosolyt csal elő, minden bumfordiságával. Az évek óta hiányzó hangszóróval, ami előtte sokáig lógott egy vékony vezetéken, miután elengedte magát a kötés. Hányszor próbáltam kiszámolni, hogy vajon melyik székre fog zuhanni, mikor annak is eljön az ideje. Nem jutottam semmire, mert a szelet nem sikerült belevennem a képletbe, így meg túl nagy maradt a szórás. Aztán ott van a gépház, ami annyira ronda, hogy már szép. Tetején trónol korunk büszkesége, az új eredményjelző, amire annyit vártunk, hogy pixeles lett a szemünk. De megérte, bár én még várom a pillanatot, amikor 9-0-ra verünk valakit és minden góllövő más lesz.

Az emberek lassan poroszkáltak, édesek meg aranyosak voltak. Semmi hiszti, semmi agresszivitás, mindenki megtalálta a helyét. Millió ismeretlen arc, mosolygósan nézett körbe, mintha hazatértek volna egy hosszú utazásból. Előttem szép család várta izgatottan a kezdést, egyikük 90-es dresszben, fölötte a felirat mindent elárult.

Gukkert, amolyan színházit megint nem hoztam magammal, pedig mindig elhatározom, igaz, a józan eszem időben közbelép. Anyámnak volt, hordta is régen, mikor bérletesként jártak rendre a sísánc alá sírni és nevetni, és nem utolsó sorban Markó Iván izzadságának röppályáját nézni. Anyám mindig mondta, hogy az ötödik sortól hátra már jó, mert oda nem szállnak a cseppek. De akkor minek kellett a gukker, ha nem is ültek annyira hátul? Még jobban akarta látni egyesek mimikáját, mert abban volt az igazi nagy művészi hatás? Ki tudja?! Nekem azért kellene, hogy láthassam azt a sisere hadat, aki ellepi az üvegkalickákat és eszi a pogit, meg issza a mentes vizet. Középen talán komolyabb fogásokat is tálalnak. Most bizonyára emelt létszámban dolgoztak a kiszolgálók, mert ugye érdekes lett a csapat, jönnek a sikerek szépen, így mindenkire jut a dicsfényből. Ha kikapunk, akkor jön a gyors evakuálás és mindenki lesötétített üvegű limuzinokban távozik, majd másnap letagadja, merre is járt? Nem te voltál tíz körül a Tóth László utcánál, Béluskám? Nem! Biztosan? Ja de, mégis. Az állatkertben voltunk és néztük hogyan vadászik a sötétben a hangyász. És olyat lehet? Nem láttam a honlapjukon. Nekem igen, mert ez a polgári kurázsi.

Komoly kérdések ezek. És lesznek még ilyenek a közeljövőben is, ha jól alakulnak a dolgaink és ilyenkor egy picit sírok belül, mert bizony elveszik a csapatomat, mégha ők nem is érzik, mi több, meg vannak győződve róla, hogy hálás vagyok, mi több szeretem őket. Szívemből igazán. Hát a nagy fityfenét!

*

Volt futball is, méghozzá milyen! Utólag könnyű okosnak lenni, de egyáltalán nem bánom, hogy olyan gyorsan kapott egy gólt ajándékba a Vasas, aztán nem sokkal később egy másikat is, amit Gera persze elfelejtett később megköszönni, ellenben visított a végén mint egy fába szorult féreg vagy egy olyan ovis, akinek elvették a lapátját. Brühühü. Kicsit többet vártam egy olyas valakitől, aki járt a pokolban, majd találkozott magával a mindenhatóval és onnantól kezdve az igaz utat járja. Gerzson, Gerzson! Hát hova lett belőled a nagyvonalúság és a keresztényi szeretet? Az csak akkor jár, ha vele együtt táblára írható pontokat is kapsz? Az Írásban nincs ilyen passzus, még az apróbetűs részben sem.

Talán azért volt jó még a nem várt álomrajtja az ellennek, mert a melírozott sztárocskájuk is elhitte azt, amit írnak róla az újságok, hogy ő már kinőtte ezt a ligát és a gólja után inkább a túlpörgéseivel vetette észre magát, mint a futballal. Ha nem tesz így, becsület szavamra bajban lehettünk volna.

lesz még egy tali (fotó: saját)

Legyen elég azonban a Vasas gyarlóságairól és essék szó inkább a mieink nagyságáról.

Mondhatnak bármit az NB II-ről, de az első félidő igazán fogyasztható játékot hozott és ehhez nagyon sok lapáttal tett az ETO. Nem szartak be a nokedlik után és ami még fontosabb, kellő türelemmel várták az alkalmat, alkalmakat. Kívülről ez nyilván roppant idegesítő is lehet és némi értetlenséget vált ki. Ezt reagálta le kitartóan az egyik karzaton támaszkodó drukker, aki megalkuvást nem tűrően, de fokozatosan halkuló hangon ordította 90 percen keresztül, hogy „Játsszunk!”. Még mindig fülembe cseng  ez a hangsor és igazán üdítően hatott, amikor párszor, mikor a Vasas kicsit mintha nyomott volna, kész volt váltani a „Ne hagyjátok játszani őket!” vezényszóra. Jöttek a ritmusváltások és jöttek a gólok és Lukićnak is megbocsátottam az előző három fellépés semmittevésé, mert futópárbajt nyert (nem elírás!) és karrierjének minden rutinjával beverte azt a gólt, amit már oly’ régen vártunk tőle. Mikor, ha nem most, ugyebár? A három dugó mellett voltak kapufák is, amik már szinte az alapjátékunk részéhez tartoznak. És katarzis a szünetre vonulva, no meg a várakozás egy még hatékonyabb második félidőben bízva.

Az elmaradt, pedig bármit feltettem volna egy olyan oddsra, ami arról szól, hogy lesz gól a második félidőben is. A Vasas kopírozni igyekezett a kivárós taktikánkat, de bénán adták elő. A meccs legvégéig egyáltalán nem éreztem bennük azt a tüzet, ami egy ilyen szituáció megfordításához szükséges, hiába rajzolták meg párszor a baloldali védelmünket. Talán csak az utolsó tíz plusz nyolc perc volt igazán meleg, akkor rezgett a léc rendesen. Szerencsére jött Gyura, akinek parádéja olyan mondatokat kényszerített ki egyes kommentelőkből, hogy de mi lett volna, ha a jobbik kapus véd? Fölösleges és terméketlen kérdésfelvetés. Bizalmi poszton összességében bőven megszolgálta a bizalmat. Nem lett ő sem Ter Stegen, sem Thibault Curtois, de még csak Szappanos Péter sem. Egy közülünk, aki nem tökéletes, aki hibázik, de megvan a fontos szerepe a puzzle-ban.

Most már csak egy dolgunk maradt, a legjobb tudásunk szerint lejátszani az utolsó bajnokit. Ha ez sikerül, tuti nem kapunk ki és jöhet a fergeteges ünneplés.

Meg számosr jólfésült szelfi azoknak, akik a fejükből kinézve kizárólag jobbágyokat és szavazófülkéket látnak. Ez ma a világ, nekik is kell a játszótér.

A klubtól azonban piszok gyorsan vegyék el a mocskos kezüket.

Nagyon hálás lennék érte.

Hajrá ETO!

*

ETO FC – Vasas FC 3-2 (3-2)

7.468 néző, vezette: Bogár (szidja bátran, akinek ettől jobb lesz a libidója)

ETO: Gyurákovics 4 – Vera 4.5 (86’ Kiss 0), Szépe 4, Boldor 3.5, Csontos 3 – Anton 4.5 (86’ Riquelme 0) – Diarra 3.5 (79’ Farkas 0), Bánáti 3.5 (66’ Vingler 3), Skvarka 3 – Lukić 3.5 (66’ Kröhn 3.5), Bumba 5. Edző: Borbély Balázs

Vasas: Jova – Pávkovics (85’ Deutsch), Otigba, Baráth – Bakti (85’ Girsik), Hidi, Hinora (61’ Holender), Berecz, Doktorics – Tóth (55’ Zimonyi), Radó. Edző: Gera Zoltán

Gólok: 3’ Radó 0-1, 8’ Szépe* 1-1, 10’ Tóth 1-2, 23’ Lukić 2-2, 45+1’ Bumba 3-2

*A hivatalos jegyzőkönyvbe Bumba került. Én azonban ezzel az aktussal húzom ki a lesgólozó nyomik méregfogát.

Kiállítás: 90+8’ Holender[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Minden egy irányba tart

még két kicsi legó (fotó: in.cdgbdentre.com)

[Mindent apámról]

Amikor kórházba került, tudtam, hogy ő már nem lát Győrben NB I-es bajnokit és ez elszomorított. Amikor meghalt még álltunk a kupában, így részben a helyén volt a csapat. Most talán rá tudtam volna beszélni, hogy jöjjön ki.

[Spiritus Sanctus]

Tisztelt Szövetség! Nem szoktam én nagyon levelet írni, de most muszáj. Lehet, hogy a szövegem kicsit kusza lesz, de egyszerűen nem bírom magamban tartani az ötletemet. Fennforgás van! Békés szurkolóként fogalmazom e sorokat, aki nem kiabál buta rigmusokat, meg ilyesmi. Ráadásul istenfélő ember vagyok, számomra a tízparancsolat nem csupán írott malaszt. Az van, hogy pünkösdhétfőn lesz a meccsünk és én mindenképpen szeretném méltó módon megülni az ünnepet. Jön ugye a szent szellem és kiárad, ami a roppant szélzúgás mellett, lángnyelvekkel is jár. Na már most, én arra gondoltam, hogy a lángból ugye lesz a füst, aminek színéről nem szól az Írás, így az akár zöld is lehet. Megjegyzem, hogy kérdeztem a plébános urat is, de ő is csak tanácstalanul nézett. Az lenne tehát a tiszteletteljes kérésem, hogy hadd vigyek be pár füstbombát. Csak most. Ígérem, hogy nem okozok kárt és az ellenfelet sem mocskolom, ami egyébként nem lesz nehéz, mert a barátom. Vagyis úgy tudom. Bízom a megértésükben és már nagyon várom a jövő évet, meg a VAR-t, mert az így a tévén keresztül nagyon vicces. Üdvözlettel. Dátum aláírás.

 [Tiszta valóság]

„Gyerekek! Ezen múlik, hogy feljutunk-e az NB I-be vagy nem és fel kell jutnunk az NB I-be! Azért elég komoly energiát feccöltem bele, hogy itt egy komoly szponzor és egy komoly támogató álljon a klub mögé.”

[Álmomban már láttalak]

A minap Csányi Sándorral álmodtam és rögtön tudtam, hogy a világom a feje tetejére állt. Nem, nem a színész mászott a fejembe, bár végeredményben az is valahol a totális zűrzavar bizonyítéka lett volna. Baszki! A mindennapokat már olyan mértékben a futball teszi ki, hogy ez a bajuszos bácsi hívatlanul is megjelenik a tudatalattimban. Egy hatalmas panelrengeteg még hatalmasabb parkolójában ültem a kocsiban, amikor mellém állt egy másik jármű. Rutinból pillantottam oldalra, nem azért, mert kicsit is érdekelt volna, hogy még kinek van éppen erre dolga. Egy homályos alakot láttam az anyósülésen, de már repültem is tovább a saját gondolataimmal, jó volt egyedül lenni. Hallottam a vezető oldali ajtó tompa puffanását. Aztán újra. Mikor megint odanéztem, az alak már nem volt sehol. De hogy a bánatban, hisz annyira szorosan álltunk, hogy óhatatlanul is koccant volna tükör, ha valaki próbálkozott volna? Talán egy percig nyomogattam még a telefonomat és nem akartam elhinni, hogy nem jönnek a lájkok. Még jó, hogy a Teszkóba jöttem banánért, az majd lenyugtat. Leállítottam a motort, ami csak azért ment, hogy szóljon a rádióból a semmilyen zene és ne legyen csönd, mert azt utálom. Szerencsére a stúdióban belevágott valamilyen szánalmas sztoriba a fejhangú picsa, így véget ért az idill és Sanyi bácsinak nem kellett mást kitalálnia, hogy keresztezzük egymás útját. A motor leállt, és a picsa, ha csak időlegesen is, de elnémult. Azért nem örökre, mert holnap reggel megint jönni fog és ott mellette megint röhögni fognak a semmim. Amikor kiszálltam, pontosabban be majd kicsomagoltam magam, tűnt csak föl, hogy az a másik kocsi egy igazi műremek, egy valóságos oldtimer, egy 1958-ban gyártott, vakítóan sárga Skoda Spartak. Csodás ívekkel és ragyogó fémbetétekkel, amiken gyönyörűen tört meg a délelőtti nap fénye. Viszont az eleje, mármint a lökhárító és még pár elem hiányzott. No nem örökre, csupán átmenetileg nem voltak a kocsi részei, szépen ott sorakoztak a jármű előtt. És ott ült kék overállban Csányi Sándor, aki méricskélte az egyes darabokat és igyekezett visszailleszteni azokat a helyükre, inkább több mint kevesebb sikerrel. Ő volt az alak az anyósülésről, a bevésődött kontúr nem hagyott kétséget. Mellette állt a sofőr, tökéletesen elegáns mélykék öltönyben, fehér kesztyűs kezében tartotta Sanyi bácsi fellépő ruháját. Rám pillantott és cinkosan mosolygott, mint aki annyit üzen a szeme sarkából, hogy flúgos az öreg. Csányi egy másodpercre felnézett rám, kezet akart nyújtani, de hamar rájött, hogy az olajtól csatakos, így inkább csak biccentett.

Nem akartam megkarcolni a kocsiját, ezért megkértem Helmutot, hogy engedjen ki a másik oldalon – mondta. A meglepetéstől szinte földbe gyökerezett a lábam. Először egy szót sem tudtam kipréselni magamból, miközben a szemem előtt hatalmas banánfürtök képe villódzott.

Öööö

Kérem? – nézett rám szelíd tekintettel.

Öööö

Ideadná azt a villáskulcsot? – és balra mutatott. Fogalmam sincs, hogyan néz ki egy villáskulcs. Helmut a cipőjével rábökött a megoldásra.

Köszönö- m! – mondta Csányi és egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

Ugye nincs eldöntve? – csak sikerült.

Micsoda? – éppen húzott a szerszámmal, így csak a foga közül sziszegte a meglepetten.

Hát az? – erősködtem. Mi az, hogy nem érti, hiszen mindenki erről beszél.

Szimmetrikus ez így, Helmut? – Helmut bólintott.

Ugye van esélyünk? – szinte már ordítottam, amitől Sanyi bácsi kissé meglepődött. – Ugye csak a teljesítmény számít?

Persze – válaszolta és megtörölte a homlokát, amivel egy széles olajcsíkot húzott pont középre.

Tudtam, hogy fogalma sincs, miről is beszélek, de igazán jóleső érzéssel mentem be a boltba. A banánok is sokkel szebbek voltak a szokásosnál. Vettem vagy hatot.

[Színtiszta fantazmagória.]

„Nos, elvtársak! Akkor, hogy mindenki tudjon róla! Beszéltem a KB-val és a PB-vel is, nincs semmi akadálya annak, hogy a gyár további támogatást nyújtson a klubnak. Kádár elvtárs is támogatja a javaslatot, bár annyit azért kért, hogy a Vasas ellen legyünk kíméletesek. Sajnos nem tudom eldönteni, hogy viccelt-e, ezért inkább megígértem neki.”

[Útvonaltervezés]

Valamelyik nap hosszú órákon keresztül nem működtek a közlekedési lámpák a Kálvária utca és a Bakonyi út sarkán. Három sáv itt, öt sáv amott, a káosz garantált, még a csúcsidőn kívül is. Munkaidőn túl hívtam az útkezelőt, bár náluk ezt a fogalmat nem igazán tudom értelmezni, hogy mégis mi lesz, mert holnap reggel kitörhet a forradalom Nádorvárosban. Természetesen már nem vették fel. Aztán hirtelen ötlettől vezérelten tárcsáztam a városi rendőrkapitányságot. Jóleső kedvesség és meglepő együttműködés fogadott. Miközben az előző mondatot bepötyögtem, már meg is bántam, hogy leírtam, de igenis kell vezekelni, ha bűnt követsz el, hiszen igazából miért lenne váratlan ez a kooperáció? Azok az átkozott előítéletek! Kaptak pár bejelentést már, jelezték az utasoknak, azt az ígéretet kapták, hogy dolgoznak és minden rendben lesz. Rendőri irányítás, ha úgy alakul?, vetem fel. Nem kizárt. Ha már így beszélgetünk, leszek egyre bátrabb, mi a helyzet a hétfői meccsel? Ott is kikapcsolnák a lámpákat és beállítanának a kereszteződés közepére egy egyenruhást háromnegyed tíz után? Bármi lehet, mondja. Ha szépen kérem?, mondom én. Nevetünk és mindketten tudjuk, hogy nem rajtunk múlik. Van egy elvileg tizenvalahányezres stadionunk, amibe most bejönne 5-6000 ember. Ekkora nézőszám mostanában nem volt, de mondjuk már a felénél állt a bál a közelmúltban. Nincs más megoldás, mint a türelem.

[Pedig milyen egyszerű]

„Figyelj! Mi az a les? Nem akarok kukán ülni, ezért magyarázd el, kérlek! Már késő? Ugyan! Semmi nincs későn! Ja, és nem viszek pénzt. Miért? Mert nem kocsmába megyek, hanem meccsre. Ennyit még én is tudok. Hogy? Ez szerinted hülyeség? Akkor maradj itthon, aztán edd és idd ki a hűtőt! Egyébként is adja a tévé. Te még nem hallottál a tiszteletről? Most mit röhögsz? Komolyan mondod? Akkor ennyi volt. Nem a beszélgetésnek, hanem annak, amit úgy hívtunk, hogy közös jövő. Szevasz!”

[Figyeld a jeleket]

Amikor múlt vasárnap Barcikán 0-2 állt a táblán, bevillant az a több mint negyven évvel ezelőtti Vasas elleni meccs. Igaz ott csak később, a második félidő elején jött a második hazai gól, de mégis éreztem a párhuzamot. Nem akarok az istenkáromlás bűnébe esni, nem a játék, sokkal inkább a helyzet adta az összehasonlítást. Példának okáért most Hajszánt nem lehetett egy zseniális húzással átvinni jobbszélsőnek, mert ez a futball már nagyon más. Messze voltunk a végétől és bizony csupán a vak remény miatt bizakodtam és hittem a gondviselésben. Lássatok csodát, három fordulóval a vége előtt a csapat 1983-ban megcsinálta, majd utána is hozta azokat az eredményeket, amik ahhoz kellettek, hogy ünnepeljünk. Anno nem volt szabad kikapni a Bp. Honvédtól Kispesten és meg kellett verni az Ú. Dózsát itthon. Ki ne tudná? 2-2 és 6-1. A végén hatalmas fieszta.

A feladat ezúttal is egyértelmű.

[Konklúzió]

Sikerülni fog, mert sikerülnie kell. Valahol ez meg van írva egy könyvben, amit ugyan egyelőre nem találok, de ma este tízig biztosan meglesz.

Hajrá ETO!

Kategória: mérkőzés, mindenmás | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A futball igazságos igazságtalansága

József a mérkőzés előtt (fotó: cellophaneland.com)

Házi tanárúr a szokásosnál is idegesebben robbant a terembe. Oké, a kilincs már régóta mozgott, de nem volt indokolt, hogy egy nyitás után szinte a tanári asztalig guruljon. Ahhoz már erő kellett, meg indulat, de főképp eszetlenség.

– A kurva életbe! – ordította. Nem feltétlenül az volt a baja, hogy rombolt, sokkal inkább attól tartott, hogy miután a huzat visszakézből be is vágta az ajtót, még a végén itt kell órákig dekkolnia ezekkel. A nyolcadik désekkel, akiket szívből gyűlölt, bár maga sem tudta megmondani, hogy miért.

– Ez egy nagyon jóképességű osztály, Ferikém – mondta neki egyszer angyali mosoly mellett Aranka, a matematika munkaközösség vezetője. – Csak érteni kell a nyelvükön.

– Beszéljenek magyarul, akkor majd érteni fogom őket! – üvöltötte Házi tanárúr.

Negyven éve volt a pályán, némiképp megtépázta az idegrendszerét a folyvást változó NAT. Meg a sok gyerek, de ezt nem vallotta be soha.

– Minek kell egyénieskedni? Miért kell mindent megkérdőjelezni?

Aranka nagyjából a vita ezen fázisában gondolta azt, hogy egy párhuzamos univerzumban él, ezért inkább lement a büfébe sajtos melegszendvicsért.

– Neked is hozzak egyet, Ferikém? Igazi goudát reszel rá az Irénke.

– Meg ne próbáld! – sziszegte Házi és elővette a Népsportot. Régi vágású volt, ő még mindig így hívta. Azt sem értette, hogy miért Kispest a Honvéd és miért Újpest a Dózsa.

– Aki megszereli a kilincset, egy jeggyel jobbat kap a szánalmas dolgozatára – váltott hirtelen szorult helyzetében Házi tanárúr. Maga is megrémült a nagyvonalúságától, de már nem volt visszaút, négyen sprinteltek és igyekeztek megszerezni a szent rézdarabot.

– Tanárúr! Én megcsinálom, de a Kovalszkinak van csavarhúzója. Mindkettőnkét feljavítja? – próbálta kihúzni a gyufát Lackó.

– Na, ide figyelj, Pörböly! Ez nem valami piac, szóval ne okoskodjál! Megcsinálod vagy nem?

– A puszta kezemmel? Nem megoldható. – vigyorgott Lackó.

– Akkor szépen lemész a műhelybe és megkéred Lajos bácsit, hogy jöjjön fel és intézkedjen.

– Lajos bácsi meghalt. Két hete.

– És én erről miért nem tudok? – akadt fenn a szeme Házinak. Újabb adalék, hogy ebben az iskolában őt semmibe veszik, pedig amit eddig letett az asztalra, az példaértékű. Versenyek, erdei iskola, ötnapos gyalogtúrák a Zemplénben. Arról nem is beszélve, hogy a legnehezebb időkben volt csapattanács-titkár. A rendszerváltás után meg cserkészparancsnok, igaz, csupán kényszerből, el kellett hozzá végezni egy kéthetes gyorstalpalót, de megcsinálta. Nem volt haszontalan egyébként, például akkor tanulta meg a tűzgyújtás helyes technikáját, ami még jól jöhet vészhelyzetben.

– Kovalszki! Akkor rajtad a sor! – adta ki az utasítást Házi.

– Én béna vagyok, tanárúr!

– Akkor minek van nálad csavarhúzó az iskolában? Netalántán le akarsz szúrni valakit?

– Nem kizárt – préselt ki magából egy gyenge poént Kovalszki, de már meg is bánta. – Helyzetkomikum volt. A pillanat varázsa.

– Sajnos hivatalból vizsgálatot kell indítanom szúró fegyverrel történő fenyegetés miatt, fiacskám – bújt elő Háziból a benne rejlő viceházmester. – De most először szereljétek vissza azt a nyomorult kilincset! Ketten vagy akárhányan, bánom is én.

– Kész! – vágta magát haptákba Lackó.

– Máris? De nem is kellett hozzá csavarhúzó! – szórt szikrát Házi. – Mit szívattál te engem?

– Ez már egy modernebb konstrukció, tanárúr. Pattintós.

– Persze, pattintós. Ezt a baromságot nem veszem be. Nincs jobb jegy!

– De…

– Nincs semmilyen, de! – Házinak már rákvörös volt a feje. – Itt én vagyok a törvény!

– De…

József a szünetben (fotó: losko.ru)

– Ha még egyszer megszólalsz, levonok egy osztályzatot, Pörböly László! Várjál csak! Már nincs miből. – Házi itt már hangosan röhögött. Határozottan tetszett magának, hogy milyen vicces is ő tulajdonképpen. Mondjuk ebben nagyot tévedett. Kicsit olyan volt a helyzet, mint amikor valaki spiccesen poénkodni próbál, ami mindenki más számára roppant kellemetlen.

Házi a táskájába nyúlt és megmarkolt egy papírköteget. A múltheti dolgozat kijavított példányait fogta meg erős kézzel, majd azzal a lendülettel feldobta a magasba. Az osztály egy emberként követte a fehér zuhatagot, ahogy pörögve, bucskázva repülnek az esszék. A lírai én a XX. századi magyar költészetben, ez volt a kifejtendő téma. Házi egy ihletett pillanatában meglehetősen tág és szélesen értelmezhető feladatot írt ki. A szellem szabadon szárnyalhatott és a nyolcadik dések lubickoltak is.

– Jól sikerültek a dolgozatok, pupákok! – mondta faarccal Házi. – Most gratulálnom kellene, de mégsem tudom megtenni. Vagyis csak nehéz szívvel. Olyan érzésem volt, mintha az órán tanultakon felül ti még foglalkoztatok volna az anyaggal. Netán könyvtárban is voltatok? Mire véljem ezeket az összehasonlításokat az olasz, meg a német költészettel? Többet akartok? Nagyobb céljaitok vannak? Mire föl? Szádvári tanárnő is segített, mi?! Ezt úgy hívják, hogy megcsalás, ami bűn. Nem, nem vagyok irigy és főként nem vagyok középszerű. Sokkal inkább praktikus. Vagy pragmatikus. Jól jegyezzétek meg, hogy kizárólag az én módszereim a jók! Ha valaki repülni akar, annak le fogom nyesni a szárnyait. Ha nem tetszik, el lehet menni Szádvári kollégához! És ne gondoljátok, hogy a világirodalom egyébként több, mint a miénk! Ebben az osztályban nem lesz olyan, hogy bejövök és nem értem, hogy miről beszéltek! Most pedig menjen mindenki a dolgára!

*

A meccs közben, a kommenteket olvasgatva arra jutottam, hogy sosem szeretnék a kirakatban szerepelni és olyan tevékenységet folytatni, amit mindenki és azonnal, valós időben lát. Az a hozzászólásokban manifesztálódó érzelmi hullámzás, ami a mérkőzéssel párhuzamosan zajlott, engem minimum frusztrált és kicsit kezdtem megérteni a klubot, amelyik kikapcsolja a csetelést a YouTube-on. Mert a pokolban voltunk bő negyedórát követően és kiemelten kapott Gyura a kapuban, mert létezik és béna és Borbély is a padon, mert igazából inkompetens. És még sokan mások.

Álljunk már meg egy szóra, barátaim! Nyilván azzal, hogy a csapat fordított a végére, kicsit más a leányzó fekvése és mindenki könnyebb szívvel emlékezik majd erre a történetre, de nem kéne szó nélkül elmenni amellett, mennyire eldobjuk az agyunkat, ha nem a szívünk szerint alakulnak a dolgok. Most nem arról beszélek, hogy a vakot eljátszva kell lelkesen tapsikolni a fogalmatlan megoldásoknak is. Dehogy! De disztingváljunk már egy kicsit, ha kérhetem!

Vegyük például a kapusposztot! Benne volt az első gólban Gyurákovics? Igen, benne volt, mert érzésem szerint is nagyobb rössel kellett volna kimozdulni a Pethő felé megrúgott passzt érzékelve. Plusz a visszatámadást megelőző kirúgásnál sem bizonyította, hogy fizika meg matek órán eleget figyelt volna, mert a kavargó szelet illett volna bekalkulálni. De! Amíg a csatárhoz jutott a labda, azért volt pár hiba még, nem? A második gól? Azt nem írnám föl neki én sem. Voltak még bizonytalanságai? Hmmm, akadtak. Mondják, a kapusteljesítményt erősen befolyásolja az előtte ügyködő védősor. Hát, itt most voltak gondok.

Borbély. Érdekes, hogy vele szemben is milyen gyorsan fogy a türelem. Bevallom, hogy Lukić erőltetése számomra is érthetetlen. Szerintem az az elmélet, hogy amíg pályán van, lefárasztja az ellenfél vele szemben védekező játékosait, megbukott. Pontosabban: nem igazolódott be. Vasárnap igazából csak vergődött. Volt ugyan egy olyan lehetőségecske, amikor futóversenyre ”kényszeríthette volna” a védőt, de az maradt a börleszk szintjén. Be kell látni, hogy számára ez a kaland egyelőre nagyon nem jött be, de ha példának okáért a Vasas ellen rúg egy győztes gólt, senki sem fog emlékezniu arra, mi volt előtte. A mester egyebekben abból főz, amiből tud. Van elvileg egy stabil belső védőpárosunk (Szépe-Boldor), akik bár nem a svájci retesz, de azért elketyegnek valahol. Elvileg elől van olyan minőség, ami garantálhatná, hogy eggyel többet rúgunk, mint kapunk, de most kényszerből bele kellett nyúlni a sztoriba és bizony vékony a kínálat. Bizonyos értelemben csoda, hogy eleddig ez a szituáció nem okozott versenyhátrányt. Aztán ott van a fiatalperces elvárásoknak való megfelelés, amit szintén nehezítenek sérülések. Én kimondottan örültem Bánátinak. Az elején volt kábé két meredekebb megoldása, főként védekező feladatban, de ha igazságos akarok lenni, mondjuk az első gólnál annyira nyakatekert módon tudott csak labdához férni, hogy nem volt meglepő a hiba. Később pedig bőven kompenzált, amikor kiosztott nagyon okos passzokat. Ha még az elfutása után inkább passzol és nem próbálkozik kiszorított helyzetből lövésre, kaphatott volna jobb osztályzatot is.

Legyünk reálisak, ezt a meccset simán elveszthettük volna. A Barcikának volt labdája a 3-0-ra, plusz simán vissza is szerezhette volna a vezetést egy ordító helyzetet követően. De nem tette meg, így végeredményben érvényesült a nagyobb tudás, ami nem minden esetben fordul győzelembe, ezért becsüljük meg ezt a sikert. Én azért is örülök, mert a remélt Vasas-veréssel együtt, jobb az utolsó körben úgy menni Ajkára, hogy nincs győzelmi kényszer, mi több, csak akkor bukunk, ha kikapunk. Mintha láttam volna a srácok hozzáállásán, hogy ők is így kalkulálnak, ezért nem elégednek meg az X-szel.

Külön érdemes kiemelni Bumba motiváltságát. Teljesen más nívót képvisel, mint az NB II-es mezőny 99%-a és szerencsére az utolsó meccseinken ezt újra bizonyítja is. Nagyon kell nekünk a jó Bumba, remélem a Vasas ellen is lesz benne kellő kraft és főként játékkedv, mert megkockáztatom, hogy amennyiben ezeket hozza, nem lesznek gondjaink.

József a meccs után (fotó: liveauctioneers.com)

Ami viszont a legfontosabb. Nem kellene szem elől téveszteni, hogy a meccs addig tart, amíg a spori le nem fújja. Különösen érdekes ezt kimondani, amikor a kevésbé okos barcikai elfogultak azt vetik a szemünkre, hogy kvázi bírói segítséggel nyertünk, mert a harmadik találat előtti véleményes faultnál Pintér már a szájába vette a sípját, de végül nem jelzett, de ezzel a mozdulattal leblokkolta a komplett hazai csapatot (ti. megálltak, ami egyébként egy egetverő baromság), így már könnyű volt bevinni a gyilkos döfést. Persze, hogy így volt. No de vissza az alapgondolathoz! Nem érdemes időnek előtte temetni és igenis meg kell adni a türelmet! A srácok a tragikus kezdés után sem adták föl, hanem konokul tolták végig, és ha nem is volt egy díszmenet, de meglett.

Mi szurkolók pedig nem engedhetjük meg a luxust, hogy meccs közben egy percig is lógassuk a fejünket. Még a laptop képernyője előtt sem.

Hajrá ETO!

*

Kolorcity Kazincbarcika – ETO FC 2-3 (2-1)

725 néző a helyszínen és még legalább háromszor ennyien online; vezette: Pintér (szavunk nem lehet, még akkor sem, ha…)

Kazincbarcika: Tóth – Ternován, Szekszárdi, Heil, Süttő, Vincze (65’ Papp) – Kártik, Csilus, Pekár – Pinte (78’ Szabó), Pethő (50’ Kurdics). Edző: Csábi József

ETO: Gyurákovics 2.5 – Vera 3.5, Szépe 3, Csontos 3, Vianna 2 (46’ Szujó 2.5) – Anton 3 – Boschilia 3 (72’ Diarra 3.5*), Bánáti 3.5, Skvarka 2.5 (90+1’ Kiss 0)– Bumba 5, Lukić 1.5 (65’ Farkas 2.5). Edző: Borbély Balázs

Gólok: 12’ Pethő 1-0, 16’ Gyurákovics (öngól)** 2-0, 41’ Bumba 2-1, 57’ Szépe 2-2, 86’ Bumba 2-3

Kiállítás: 87’ Pinte (kispadról)

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

* Kevesebb időt töltött a pályán, de döntő érdemei vannak a győzelemben.

**A hivatalos jegyzőkönyvbe Pekár került.

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Akkor mától legyen mindig így!

boldog hősök (fotó: saját)

Minden idők legsikeresebb szovjet mozija az 1950-ben bemutatott Talán ott voltam című kémfilmbe oltott romantikus dráma volt. Valerij Koskov esztéta szerint, aki később az USA-ába emigrált, a moszkvai Pobeda moziban egyszer eladták a férőhelyek háromszorosát is, mégsem zavart senkit a kényelmetlenség, az emberek egymás ölében ülve sírtak, amikor az utolsó jelenetben Nagyezsda felszállt a Leningrádba tartó vonatra. A szerelvény lassan elindult, Vászka először csak bánatosan integetett, aztán futni kezdett, egyre gyorsabb tempóban rohant, majd miután megelőzte a mozdonyt, a hatalmas gép elé vetette magát. A kamera csupán egy felröppenő sapkát mutatott, ami az ég felé tartott, de mindenki tudta, hogy Vászkának vége lett egy másodperc alatt. Az életét adta az igaz szerelemért és ez annyira szomorúan szép, hogy ilyet elképzelni nem lehet. Tiszta szerencse, hogy van a mozi, ami meg tudja mutatni.

Nagyezsdát Melanie MacCoist játszotta, igaz a stáblistán már Melanija Habarova néven szerepelt. Hollywoodban az elején nem futott be nagyobb karriert, csupán perceket kapott jelentéktelen alkotásokban. Főleg naívákat, a főhősnő butácska barátnőjét, esetleg a főhős szeretőjének dekoratív, de nem túl okos kollégáját formázhatta meg, ha egyáltalán a megformázás kifejezés helytálló az ilyen esetekben. Csúnyán affektál, a jelenléte alig érzékelhető a vásznon, írta róla a Los Angeles Kurier kritikusa. Ha nem lennének hatalmas mellei, egy sort sem pazaroltam volna rá, ironizált egy bekezdéssel lejjebb és már meg is érkeztünk. Melanie-t ugyanis csodás alakkal ajándékozta meg a jóisten, kizárólag ezért nem mutatott neki ajtót egyik rendező sem az első meghallgatás után. Maga még fiatal, nem csoda, ha nincs a kisujjában teljes a szakma. Gyakoroljon szorgalmasan!, bíztatta Mel Hobbs, pedig már túl volt a tíz Oscar-jelölést kapó Lear királyon. Csak egy szikra kell!, lelkesedett Buddy Phillis és csak ő tudta mire gondol igazán, amikor felajánlotta a második szobalány karakterét a My Fair Lady-ben. Nem zavarná, ha lenne egy pikánsabb jelenet a tónál? Rövid snitt, esti forgatás, szinte semmi sem látszana, óvatoskodott Gordon Spike. Ő arról volt híres, hogy ’39-ben majdnem volt a Miért énekelnek a halak délben? című, egyébként is botrányoktól hangos alkotásában egy komplett szexuális aktus. Az első verzióban még ott volt, aztán később kivágták és az eredeti kópiát meg is semmisítették. Legalábbis ezt hitte mindenki, de aztán guatemalai zugmozikban csak felbukkant néha a rendezői változat, a helyi perverzek legnagyobb örömére. Mennyit ajánlott Phillis? Ááá, értem. Én kétszer annyit fizetek magának. De a tóhoz ragaszkodom.

És Melanie innentől kezdve szárnyalt. A legnagyobbak adták kézről kézre és hatására megváltozott az amerikai film. Egyre több volt a közeli, egyre merészebbek lettek a beállítások. Nem mellesleg hatalmas viták indultak arról, vajon kell-e korlátozni a kiskorúak mozilátogatását? És ami szintén megjegyzendő: soha nem volt akkora becsülete a kisebb szerepben felbukkanó színészekben, mint akkor. Rájöttek ugyanis, hogy egy jó képességű statiszta rengeteg nézőt bevonzhat és még beszélni sem kell tudnia.

Malenie-t imádta a prüdériától fuldokló elit, mert tabukat döntött le és imádták a tömegek is, mert szerintük fricskát mutatott a felső tízezernek. Olyan helyekre jutott el, amire korábban gondolni sem mert és végül ez lett a veszte. Egy fogadáson megismerkedett ugyanis a nagyhatalmú szakszervezeti vezetővel, Ally O’Harával, aki amellett, hogy megkerülhetetlen volt az autóiparban, egy detroiti gyárban kezdte pályafutását egyszerű szerelőként, de remek beszélőkéjének köszönhetően gyorsan beszippantotta a mozgalom, még szemtelenül jóképű is volt, akiért bolondult az összes lány és szépasszony. Melanie-t is elvarázsolta a személyisége és bicepsze, Ally pedig le nem tudta venni a szemét a blúzok alatt rejtőzködő hatalmas kosarakról. Szép pár voltak ők ketten, igazi amerikai álom a háború miatt rosszkedvű Amerikában. Címlapokról mosolygott a két valószínűtlenül fehéren világító fogsor, egészen addig, amíg McCarthy szenátor nem kezdett el lázasan kutakodni O’Hara felemelkedéséről és rá nem bukkant egy odesszai szálra, pontosabban egy számlaszámra a Bank of Detroitnál, amire gyanúsan sok dollár érkezett a csodás tengerparti városból egy St. Galleni cégen keresztül. Igen, ez volt az a vállalkozás, amelyik papíron nemes és kevésbé nemes fémek kereskedelmével foglalatoskodott, de már évtizedekkel korábban összekötöttek magával Lenin elvtárssal is. A lavina elindult, aminek következtében Melanie MacCoist hirtelen kellemetlenné vált az összes nagy stúdió számára. Először csak a gázsit csökkentették, aztán kezdtek elmaradozni a szerepek is. A régi barátok bizalmatlanok lettek és szinte valamennyien elfordultak az egykor ünnepelt csillagtól. Magányosan rótta az utcákat Albaquerque-ben, ahová elvonult a világ zaja elől, sokszor meg sem ismerték topis ruháiban, amikor bizonytalan léptekkel kóválygott a városban. Nem hagyták békén az öngyilkos gondolatok. Azt találta ki, hogy kimegy a sivatagba, beássa magát derékig a homokba, aztán bevesz kétmaréknyi erős altatót és csak megeszi valami véresszájú ragadozó a hűvös éjszakában. De minden alkalommal megijedt, vagyis inkább meggondolta magát, mert amikor újra átgondolta a mestertervét, rájött, hogy az első harapás fájdalma miatt egyből felébredne és utána borzalmas halált kellene elviselnie.

Az odesszai fiúk mentették meg, akik hírét vették kálváriájának. Először csak írni kezdtek a helyi lapok a derék kommunista színésznőről odaátról, aki nem csupán csodaszép, de még az eszmében is hisz. Néha kicsit kiszínezték ugyan a sztorit, mert biztosan nem lógott Sztálin-portré az ágya mellett és a karácsonyi fenyőn sem vörös volt a csúcsdíszként felrakott csillag, a népek azonban imádták és még jobban kezdték utálni az álnok Amerikát, ahol csak füllentik a szólás szabadságát, közben meg kitörölnék a filmtörténet lapjairól is a legnagyobb géniuszt, mert az mer nagyot álmodni. Az elhullajtott mag termékeny talajt ért, ami újabb cselekvésre ösztönözte a propagandistákat, nem függetlenül attól, hogy Sztálin elvtárshoz is eljutott egy kissé buja fotó Melanie-ról, ami olyan helyeket mozgatott meg a kis gnóm testén, amik már szinte berozsdásodtak. Az agyáról beszélek természetesen.

nem magányos hős (fotó: saját)

A gondolatot tett követte, és ha már az utolsó mexikói trockisták likvidálása okán úgyis arrafelé járt egy kisebb csapat, persze szigorúan irodalmi körnek álcázva, akik a déli államok felolvasó estjeit járták szorgosan és szívták magukba az új realizmust, ami később kétségtelenül megjelent a szocialista realista művekben is, lásd például Konsztantyin Szerjukov írásait, hogy csak a legkiválóbbat említsem, mellékesen elrabolták Melanie-t az egyik mélabús éjszakáján. Nem ellenkezett, hitt benne, hogy a sors akarta így, mégiscsak jobb ez, mint egy cibetmacska gyomrában végezni. A marconákat totál elbódította a színésznőből sugárzó báj és kellem, egy pillanatra sem térítette le őket a jó útról a fülledt erotika, ami még a szakadt hálóingen és köntösön keresztül is áradt. Volt dolguk már mindenféle nővel, bojárkisasszonyokkal, sőt egykori cári leszármazottakkal is, igazán finom fehérnépekkel, és ott nem volt gát. Ellenben most mintha egy képzeletbeli kerítés vette volna körül a dívát, aminek következtében megmaradt a jómodor. Sztálin elvtárs meg is dicsérte őket, miután hazatértek.

Melanie-t a legnagyobb tisztelettel fogadták Moszkvában. A Bolsoj Tyeatr ünnepi műsorral készült, ahol felvonultatták a legnagyobb szovjet színművészeket. A repertoáron főként rabszolgadalok szerepeltek, nagyzenekarra hangszerelve. A neves vendég teljesen el volt ájulva és már azon morfondírozott miképpen lehetne O’Harát is áthozni a tengeren, aki biztosan hasznosítani tudná magát a Donyecki-medencében. Meg máshol is, de arról jobb, ha az elvtársak nem szereznek tudomást.

Már forgott a Talán ott voltam. A külső felvételek éppen elkészültek, a stáb visszatért a Kaukázusból. Kupinszkaja játszotta Nagyezsdát, remekül, aminek mindenki roppant örült. Viszont egyszerre összeült a politbüró és arra jutott, hogy a Nyugatnak az adná az igazi fricskát, ha a tőlük megszerzett csillag ragyogná be a mozit, így megkérték Kupinszkaját, hogy legyen kedves és adja vissza a szerepet. Miután erre nem volt hajlandó, beutalták egy sarkkörön túli szanatóriumba, tekintettel az ideggyengeségre és a helyzet máris meg volt oldva. MacCoist mit sem tudott a valós helyzetről. Bár kicsit pötyögött már oroszul, de főként a Nasa Vremjából tájékozódott, abban pedig kétoldalas interjú jelent meg a mosolygós Kupinszkajával, aki már a jövőbéli terveiről mesélt, ha majd egyszer kipiheni magát. A háttérben gyönyörűen ragyogott a hófehér határ, a többi elítélt inkább tetszett megfáradt betegnek, mint végtelenségig kimerült kényszermunkásnak.

A filmet ötvennyolc helyen mutatták be egyszerre az országban. Az összes vetítőterem zsúfolásig megtelt és mindenütt legalább húsz percig tartott a zajos vastaps, miután végig futott a vásznon a teljes stáblista. A moszkvai Centralnij Kinóban ott volt az amerikai nagykövet is, aki nem hitt a szemének, amikor meglátta Melanie MacCoist öles kebleit, ahogy ringanak a tajgán hasító lovaskocsi hátsó ülésén.

Nyerhetnek, de le nem győzhetnek minket!, sürgönyözte Washingtonba, ahol már bőszen készítették össze a Melanie-ról szóló dezinformációs anyagot. A legütősebb rész az volt, amikor egy belső levelezésre hivatkozva szó szerint idézték az O’Harának címzett szavait.

Ally drágám! Te sem vagy egy óriás, de még így is igazi dali lennél amellett a bohóc ruszki vezér mellett!

A Szovjetszkij film 1952-es évkönyve már nem tesz említést a Talán ott voltam-ról. Mintha soha nem is lett volna ilyen alkotás. Melanija Habarova viszont még évekig hámozta a krumplit Kupinszakajával valahol a messzi északkeleten.

Boldogan.

*

Kicsit távolról indítanék. A Szeged elleni meccsünk délutánján komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem megyek ki. Szar az idő, nyűgös vagyok, satöbbi. Aztán ahogy közeledett a kezdő sípszó, győzedelmeskedett a jobbik énem és jégeralsót húztam a farmer alá, felvettem vagy hat réteg ruhát és elkanyarodtam a stadionhoz. Bár a lelkiismeretem tiszta maradt, talán még Köteles sportigazgató előtt is meg tudnék állni bátran, nyugodtan indíthatja az ETO-elköteleződést mérő műszerét, utólag értékelve az eseményeket, hibát követtem el. Mi több, a feleségemmel szemben bűnt, mert így a régvárt közös hosszú hétvégénkre faszán megbetegedtem és csak fogcsikorgatva tudtam teljesíteni a napi harmincezer lépést Mallorcán. Jöttök eggyel nekem, ti ott a klubházban, például kifizethetnétek a spanyol NeoCitránt. Köszi!

Hosszú évek tapasztalata alapján azt vettem észre, ha elhagyom az országot, itthon mindig történik valami. 1989 nyarán egy közepesen szakadt Daciával a nyakunkba vettük a világot és meg sem álltunk Eindhovenig. Donk úr és kedves felesége várt minket szeretettel, meg első este azzal a hírrel, hogy meghalt Kádár János. Mi sután reagáltunk, aminek a lényege az volt, hogy végre. Volt bennük némi hamis illúzió a létező szocializmusról, így nem tudták mire vélni, miért nincs bennünk nagyobb empátia egy embertársunk halála okán. Aki a vezetőnk volt. Tizennyolc évesen nem kezdtem el magyarázni, hogy például Beatrix királynő és Csermanek elvtárs más kávéház.

2009-ben Madeirán gondoltam, hogy én innen nem megyek haza, aztán egyszer csak még a portugál teletext is kiírta, hogy lemondott Gyurcsány. Aztakurva, gondoltuk Zsuzsával és elmentünk delfineket nézni az óceánon. A túravezető megígérte, hogy látni fogjuk őket, én tamáskodtam egy sort, miszerint ekkora hatalmas vízben ez meg hogyan garantált, de tényleg jöttek, én meg még kevésbé akartam hazamenni, mert milyen jó hely már az, ahol az lesz, amit mondanak.

Most meg Mallorca és Kuznyecov. Nem halt meg, nem mondott le, hanem kirúgták. Más olvasatban mégiscsak lemondott, mert ha valaki olyat nyilatkozik, amit ő a szegedi meccs után, az csak azt a mondatot felejti le a szövege végéről, hogy ja, egyébként lemondok. Emlékeim szerint a valahai nagy Szovjetunióban volt egy messze földön híres diplomataképző suli. Na, onnan tuti kivágták volna Szergejt az éveleji diósgyőri, meg a mostani produkciója után. Így csak innen kellett mennie ASAP. A statisztikában benne lesz, a történelemkönyvben aligha.

készülő hősök (fotó: saját)

A saját szegénységi bizonyítványom, hogy Borbély Balázsról első hallásra nem ugrott be semmi. Szerencsére volt annyi eszem, hogy mielőtt kígyót-békát kiabáltam volna rá, meg azokra, akik iderakták a nyakunkra, kicsit utánamentem a dolgoknak. Nyilván edzőként nem győzött, nem győzhetett meg elsőre, de azért mint focista tett le némi teljesítményt az asztalra. A karaktere nekem teljesen oké. Az az emberke, akit kapitánnyá tesznek egy elvileg ellenséges környezetben, biztosan tud valamit. Ha másról nem, a harcról, a megalkuvás nélküli életről és a kitartásról. Nem kell mást csinálnia csak ezt átvinni a csapatra. Nehéz küldetés? Meglehet. Lehetetlen? Ugyan már! Ilyen CV-vel neki biztosan nem.

*

Az óvári mérkőzésen nagyvonalúan átlendülnék. Két okból. Egyrészt nem voltam még annyira jól, hogy teljes egészében a focira, a játékra koncentráljak. Inkább csak foszlányok vannak. Hatalmas gólok, amolyan most minden bejött feeling. Járt ez a csapatnak, szenvedtek eleget a tavasszal. A másik fék, hogy minden tiszteletem ellenére az Óvár nem lehet számunkra mérce. Mi egészen más polcon vagyunk. Elhelyeztük magunkat valahová és amennyiben tartani szeretnénk ezt a pozíciót, akkor itt az ilyen 5-0 az alap. Az idény bukdácsolása után azonban mindenképpen megsüvegelendő, hogy megugrották a srácok a lécet. Gratuláció!

*

És végre megérkeztünk! Tényleg! Ma este jó ETO-istának lenni! Köszönöm. Öreg medve vagyok, de istenemre, elvékonyodott a hangom és elszorult a torkom a második és harmadik gól után, pedig már meggyógyultam. Milyen egyszerű és mégis milyen fantasztikus dolog a futball. Főleg, ha abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy kötődünk és kötődhetünk egy klubhoz. Mi több, nem félek leírni: szerethetjük is azt. Akkor is, ha gáz, akkor is ha nem szeret viszont. Pedig mennyivel jobb, ha a szerelem kölcsönös. Ma megtörtént a csoda és nem érdekel az sem, ha egyesek szerint alacsonyra tettem a lécet. Nem nyertünk BL-t, még csak egy nyomorult bajnokságot valamelyik ligában. Behúztunk egy olyan meccset, amit előre mindenki elvárt. Mégis, sokkal többet nyertünk. Mi is a lelátón, és ők is a pályán. Hitet egymásban. A rossz hír, hogy ezzel élni kell, viszont visszaélni nem szabad. Mert az végzetes lehet. Vigyázzunk ezért egymásra!

Ha megkérdeznék tőlem, mit várok el egy futballmeccstől, elővenném ennek a kilencvenvalahány percnek a felvételét és azt mondanám: ennyit és nem többet. Nem a tökéletességet várom, aki így tesz, naiv vagy hülye. Erre az odaadásra és akaratra vágyom, ami magával ragad. Ami bilincseket vesz le az emberről, ami érzelmeket szabadít fel, ami pozitív energiákkal tölt el. Ha van foci, az már tényleg csak bónusz. Ma pedig volt az is és én tényleg hálás vagyok. Rakjuk el az élményt örök időkre, lehet belőle táplálkozni, ha más nem, az utolsó három erőpróbára.

Nem is nagyon szeretnék elmélyedni a látottakban. Nem akarok szakmázni, már csak azért sem, mert szurkoló vagyok. Én annyit látok, hogy BB érkezésével lettek impulzusok. Mintha ismét minden a helyére került volna. Hogy ez neki köszönhető, vagy annak a helyzetnek, hogy valaki más már nincs itt, végeredményben mindegy. Ha az előbbi az igazság, amiben őszintén reménykedem, akkor már beljebb vagyunk.

Gyurákovicsnak egyelőre nem kellett megmutatnia, milyen kapus is ő igazából, viszont megnyugtató, hogy lábbal rendben van. Vera Luci barátom szíve nem lett kisebb. Az a hosszú keresztsprint, aminek kis híján tragikus halál lett a vége, igazán epikus jelenete volt a meccsnek. A feltámadása már-már Mészáros Bubu legendás alakítását idézte. Szépe Jani sallangmentesen fejelgette ki a bogyókat, ha kellett. Elől most kevesebb szerencsét talált. Boldor Deian a másik romantikus nálam. Állandó pörölése a világgal, amihez az utánozhatatlan tellegetés párosul, lassan igazi unikum. Csontos Domi első gól előtti szöglete világbajnok. Anton Pali visszatért. Látszik rajta az erőnléti edző munkája, plusz fejben is rendbe hozta valaki. Megérdemelt volna egy gólt, de talán jobb is lesz az majd a Vasas ellen a kilencvenedik percben. Boszi Gabit mintha megzavarta volna, hogy egy argentin fickóval kell, kellene kombinálnia. Vingler Lacika most visszafogottabban futballozott, fejében memoriterek és definíciók cikázhattak a holnapra gondolva, ezzel magyarázom a tizenegyes előtti blackout-ot, amiért kár, de milliószor jobb futballista annál, hogy ez megtörje. Bumba Clau élvezte, amit csinált és nála ez az origó. A gólja egy katedrális. Skvarka Misi hozta a szokásos tüzet. Ahogy a harmadik gól minimum ötször várta ki a megfelelő pillanatot, azt tanítani kell, bár az idegrendszeremnek jót tett volna, ha előre tudom, mi a szándék. Lukić Neni részt vett. Ma nem a baszogatásnak van itt a helye. Urblík Norbit nagyon sajnálom, mert félő, hogy megint hosszabb pihenő néz ki neki. Kröhn Chrissie kevésbé látványos szerepet kapott, amit tökéletesen el is játszott, mi több, majdnem rakott egy cseresznyét a habos torta tetejére. Ha az az emelés bemegy… Bánáti Kevinnek nem lehetett egyszerű, kvázi hidegen beszállni. Ráadásul ő is fél nappal a magyar érettségi előtt volt, amit rendesen megkavart az OH vagy ki a tököm. Ha harmincöt évvel ezelőtt járnánk, nagy tétet tennék arra, hogy Kevin műelemzést választ, mert az a kreatívok sajátja, de most majd jöhet az ostoba kvíz a’la Takaró Mihály. Kicsit félek, hogy belátható időn belül lerabolja tőlünk a DAC. Farkas Bazsi. Az ő történetét Hollywoodban írják, most már tuti. Egyelőre nincs egy fél félideje a szezonban, mégis annyi érzelmet szabadított már fel, mintha a legendás Varsányi meccs-számával rendelkezne. Minden egyes mozdulatán látszik, hogy neki az élete ez a klub. Pontosabban: ÉLETE A KLUB! Kell az ilyen hős, a mi kutyánk kölyke fíling. Csak így tovább, Bazsi! Vianna Fabi a gyepen élte meg a katartikus véget, pillanatok jutottak számára csupán. Mégis, volt egy beindulása, amit ha időben észrevesz a társ…

Legyetek jók, szusszanjatok, aztán újra csatára fel, mert kevés kellemetlenebb társaság van, mint a barcikai.

Köszi a halakat és hajrá ETO!

*

ETO FC – Pécsi MFC 3-1 (1-1)

2.222 néző; vezette: Andó-Szabó (szerintem jól nyomta)

ETO: Gyurákovics 0 – Vera 3, Szépe 3.5, Boldor 3.5, Csontos 3.5 – Anton 4 – Boschilia 2.5 (46’ Kröhn 4), Vingler 2.5 (46’ Urblík 0, 57’ Bánáti 3), Skvarka 3 – Bumba 4 (90+2’ Vianna 0), Lukić 2 (70’ Farkas 4.5). Edző: Borbély Balázs

PMFC: Helesfay – Takács, Szekszárdi, Hadaró, Majnovics – Krausz, Szeles (79’ Bachesz) – Harsányi (79’ Vas), Szabó (86’ Varasdi), Lacza (60’ Bukovics) – Rácz (79’ Tóth-Kristóf). Edző: Mátyus János

Gólok: 12’ Bumba 1-0, 40’ Szabó (11-es) 1-1, 71’ Farkas 2-1, 76’ Farkas 3-1

Kiállítás: 84’ Helesfay

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.

Kiegészítés. A blogolás, a saját brand szabadsága, hogy az általam kialakított szabályokat kellő okkal módosíthatom. Most egy ilyen helyzet állt elő, hiszen Farkas Bazsinál nem volt meg a kellő játékperc. De olyan isten nincs, hogy ezt a mágiát ne honoráljam, így ma kivételesen ő is kap osztályzatot!]

Kategória: mérkőzés, mindenmás | Címke: , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Álomgyilkosok

térdre, pupákok! (fotó: ETO YouTube)

Norm egy idő után egyáltalán nem hallotta a vonatfüttyöt. A házuktól száz méterre szelte ketté a várost a keleti vonal, amin nappal személyvonatok jártak, míg éjszakánként hosszú tartálykocsik és konténerekkel megpakolt vasúti kocsik dübörögtek egy boldogabb világ felé. Szállítottak étolajat és tejet, konzervek tömkelegét, rengeteg ruhát, millió láda szappant, mert a tisztaság mindenek felett, olvasólámpákat és zsebszámológépeket, mert mindenki félhomályos irodákban dolgozott, ja és plazmatévéket, hiszen a szórakozás csakis onnan jöhet. Mindig azt, amire éppen szükség volt abban a fővárosban, ami szenvtelenül zsigerelte ki az ország többi részét.

Norm gyűlölte a fővárosiakat és ezzel ugyanígy volt majdnem mindenki, aki csak azért tette be a lábát oda, mert nagyon muszáj volt, például gyorsított eljárásban akart útlevelet. Azt csak ott lehetett elintézni. Normnak nem volt útlevele. Ő már régen elhatározta, hogy nem a határt átlépve, pecséttel a kis kék könyvben megy el innen, hanem átúszik a folyón, ha egyáltalán. Persze sosem lett egyáltalán, mert Norm kényelmes volt és megalkuvó. Nézte otthon a tévét, főként a kvízműsorokat szerette, mindent megfejtett már sokkal korábban, mint az a szemüveges okostojás. Közben mérgelődött, hogy miért nem ő van ott és miért nem ő viszi el a főnyereményt, miközben gondolkodás nélkül sorolta Burkina Faso nagyobb városait, a légyölő galóca latin nevét, vagy éppenséggel a porosz-francia háború főbb eseményeit és szereplőit. Ráadásul szebb is annál a majomnál, van haja, de ugye a fővárosiaknak kell mindenhol elsőnek lennie a kurva anyjukat!

Amikor az utolsó kérdést tette volna fel a műsorvezető, Norm hiába fülelt, nem hallott semmit, mert az éppen elhaladó vonat vezetője vélhetően ráfeküdt a kürtre. Nem az volt a baj, hogy az éles hang az agyáig hatolt, azt már megszokta, szépen kialakult egy láthatatlan retesz, ami ilyenkor bezárt, hanem az, hogy ilyenkor mást hallott. Norm koncentrált, igyekezett szájról olvasni, de az a barom adásrendező állandóan össze-vissza váltogatta a különböző kamerák képeit, de valamiért minden második snitten a nőt mutatta, aki a nyereményekkel pózolt és olyan merész dekoltázs volt a ruháján, hogy Norm is elpirult. Mondjuk nem volt ellenére a pirulás, bár szerette volna tudni a kérdést. Ostön, mondta az okostojás és a közönség állva ünnepelte, a stúdió tetejéről aranyszínű csillogó papírlapocskák hullottak alá, tisztára olyan volt, mint a BL-döntő után, a műsorvezető a nőt ölelgette, talán kicsit túlzásba esve a közönség soraiban pedig ott sírt az okostojás felesége. Na, most bezzeg tisztán látszott, ahogy azt rebegi, szeretlek, a gyengébbek kedvéért még feliratozták is, ami nyilván a legkevésbé sem érdekelte Normot, legfeljebb a romantikus lelkületű nézőket, akik a legutolsó mérés szerint az összes odakapcsoló hatvannégy százalékát tették ki.

A fődíj egyébként egy kellemes hosszú hétvége volt valamelyik fővárosi wellness szállóban, mert még azokat is odaépítették, direkt, kibaszásból. Remélem ez a pöcs ott lakik két utcára, reménykedett Norm, vagy ami még jobb, talán ott is dolgozik, pucolja a budit és utálja az egészet, most meg ott fog parádézni és a kollégái gyűlölni fogják, mert sikálhatják a szarát. Éhbérért.

belegabalyodva (fotó: saját)

Norm kiment a konyhába, felnyitott egy jéghideg dobozos sört, majd az erkélyen lassú szürcsölésekkel megitta. Közben szívta azt az undorító elektromos cigit, amiről szentül hitte, hogy egészséges, és nézte a csillagos eget, a kiserdőt, amit zajszűrőként telepített a vasúttársaság, de már szinte az összes fa kiszáradt vagy kivágták a csövesek tüzelőnek és halkan röhögött. Itt már mindenki süket vagy agykontrollos, nem kell ide kiserdő.

Mentő szirénája csattant fel a csendben és Norm tudta, hogy megint elütött valakit a vonat a gyalogos átkelőnél, imádták ezt a helyet az öngyilkosjelöltek, mert kiesett mindentől, nem is igazán volt értelme megépíteni, csak a szabvány miatt tervezték be. Hát hiába dudált a mozdonyvezető megint, egy újabb bús lélek adta át megát a teremtőnek. Legalább most nyugalom lesz pár óráig, vágányzár, helyszíni szemle, miegymás, ásított Norm, aki közben azon morfondírozott, hogy lemegy és körülnéz. Meglesi a hullát, hátha ismerte, végtére ez nagyon kicsi város, ráadásul a barátainak legalább a fele depressziós, de rájött, hogy tiszta időpocsékolás, a katasztrófavédelem hamarosan kiteszi egy posztban az eseményt, lesz monogramos áldozat és kicsit pixeles kép, ha nem annyira durva a halál.

Visszaballagott inkább a nappaliba, átkapcsolt az egyik sportcsatornára, ahol billiárdot adtak, az egyik jólöltözött üveges szemmel követte, ahogy a másik jólöltözött szépen egymás után lelöki az összes golyót, így neki csak az ásványvíz és az együttérzés maradt.

Volt foci is máshol, de Norm már nem szerette a focit, mert megcsalatva érezte magát. Az álmait összetörték, a hitét idézőjelbe tették azok, akikért valaha tűzbe ment volna.

*

Tekintettel arra, hogy a hétvégén összesen három meccset is megnéztem, amiből kettőt élőben és az összbenyomásom nem annyira tragikus, annak érdekében, hogy ez az érzés ne változzon meg azután sem, miután szimbolikus boncolást végeznék az első csapat teljesítménye kapcsán, hoppá!, már önmagában az is vicc, hogy leírtam a teljesítmény szót, aminek van valami pozitív csengése és cselekvést feltételez, szóval már meg is bántam a használatát, de már nem javítok, mert így még nagyobb lesz a kontraszt, a budafoki meccsel összefüggésben csupán egy rövid gondolatmenettel rabolnám a drága időtöket.

Én elemzőként dolgozom, a számok világában élek, ahol kettő meg kettő négy, azaz nincs helye semmi mellébeszélésnek. Ha van, amivel fel tudnak bosszantani, az egyrészt a pongyola felszínesség, meg az ordas kamuzás. Bár az eredménykimutatás súlyos veszteséget jelez, de a cég igazából prosperál. Búúú! Igaz, hogy rengeteg a kifizetetlen számla, de ez egyáltalán nem azért van, mert nincs forrás a kiegyenlítésükre. Búúú! A termékek jók, mi több, kiváló minőségűek, csak a piac még nem érett meg a befogadásukra, ezért küldik vissza a kiskereskedők és állnak hegyekben a raktári polcokon. De nincs lejáratuk és hamarosan minden jobb lesz. Búúú!

Azt mondja Kuznyecov mester, és most itt szószerinti idézet következik a klub honlapján megjelent, meccs utáni nyilatkozatból. A darab címe egyébként ’Megszakadt a győzelmi sorozatunk’, ami már önmagában gyönyörű példája ’a miként mondjunk nagyot és öltöztessük a valóságot álruhába turpisságból’ metodikának és megérne egy misét egy önismereti problémákkal foglalkozó szaklapban. A legfincsibb dolog a többes szám harmadik személy használata, ami együttérzést vált, válthat ki a gyanútlan olvasóból, aki máris ellágyul, ha nem vette be időben a geciséget elnyomó tablettát.

Onedin kapitány (fotó: saját)

„1-0-nál volt két három helyzetünk, amikkel lezárhattuk volna a meccset, de a Budafok vissza tudott jönni, fordította, nekünk pedig már nem sikerült gólt szerezni.”

Nekem elsőre gyanús volt, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Mivel nem akartam lyukra futni és abba a hibába esni, hogy a 90 perc összképe alapján még a jót is szarnak látom utólag, vettem a fáradságot és újra végignéztem a gólunkat követő időszakot egészen addig, hogy Kovács bebólintja a budafoki egyenlítő gólt. Annyit csaltam, hogy másfélszeres sebességet állítottam be, nem vagyok teljesen a saját ellensége.

Bumba 57’ 24”-kor vágta be a tizit, magabiztosan, míg Kovács 64’ 08”-kor egalizált. A két momentum között pontosan 386 másodperc telt el, ami nagyon kevés idő. Nem kizárt, hogy egy csapat nagyon megtolja ilyenkor, hiszen az ellen megrogyott, félig a földön fekszik, de legfőképp kóvályog és keresi önmagát. A boksz legnagyobbjai Papp Laci bácsitól kezdve, Teofilio Stevensonon keresztül egészen Tysonig, mindenki ezt csinálná. Verebes ETO-ja is ezt csinálta. Na de mi történt a Promontor utcában? Szolid presszing, ami 59’ 57”-kor jutott a csúcsra, amikor is Skvarka okosan beindított Csontost az üres területre, aki lefutott az alapvonalig, majd középre játszott, de sajna a labda Diarra mögé érkezett, így oda lett a lehetőség. Helyzetet nem mondok, mert ez vélhetően az InStat definíciója szerint sem az. Ennyi! Szóval hol van az a két-három helyzet, Szergej?

Természetesen nem zárható ki, hogy az OxygenMédia stábja időcsavarba került és a YT-on fellelhető felvétel nem teljeskörű, esetleg az AI kevert be valamit.

Egyebekben arra emlékszem, hogy a Budafoknak volt számos helyzete, aminek következtében Ruisz Barni az egyetlen ETO-spíler, aki tényleg értékelhetőt nyújtott, miközben a csapat enerváltan és fantázia nélkül mozgott, úgy néztünk ki, mint a barlangját frissen elhagyó medve kábé két perccel az esemény után. Koordinálatlanul.

Hol van az a tűz? Mintha nem a régi volnál. Értem én, hogy taktikai fegyelem, kellő óvatosság, nem futunk az előre tartott késbe, oké. De mi vagy ki akadályozza meg, hogy a külső szemlélőnek olyan érzése legyen, hogy ezek, mármint ők, nem ismernek se istent, se embert és szétszednek mindenkit. Utálom, amikor a csapatomat zsoldosseregnek titulálják igaztalanul. Rosszul vagyok, amikor a sikertelenség kihozza egyesekből a bennük rejlő xenofóbiát és románoznak teliszájjal. Vagy braziloznak, osztrákoznak, szudánoznak, szlovákoznak, ne adj isten argentinoznak. Nem kell!

Viszont ennek megelőzésére a legjobb orvosság, ha nem csupán minőségi csapatnak tartják magukat a srácok, hanem annak is látszanak. Élőben és a tévében is.

A marha sok kreditből már alig akadt valami és az kevés, ha én még mindig szeretlek titeket, a magam sajátos módján, meg hiszek is bennetek, mert nincs más választásom.

*

Előre bocsátom, hogy nem fogok ócska demagógiába esni, amikor egy kicsit sztárolom a klubban pallérozódó fiatalokat. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy az égvilágon semmit nem jelent, hogy az U17 játszott egy jó félidőt az UTE ellen, aztán pedig kikapott, illetve az Akadémia leiskolázta a ZTE második gárdáját.

a csilláron is lógtak (fotó: saját)

Nagyon is a helyén kell kezelni a látottakat, mert a klub jövőjét önmagában ezek a srácok nem fogják fényesre suvickolni és csak reménykedni lehet, hogy például az érintett 2007-es, mi több 2008-as korosztályból páran valamikor húzóemberek lesznek az ETO első csapatában.

Vegyük először az U17-et! Ami az én szívemet, lelkemet nagyon megmelengette, az egyrészt az őszinte futball, amiből üvöltött ennek a csodás sportágnak a szeretete. Ezek a fiúk még romlatlanok. Még nem legyintette meg őket a rossz szellem és csak reménykedem, hogy ez sokáig így marad. A másik örvendetes megfigyelésem, hogy rengeteg tudatos elemet véltem felfedezni a játékban. A csapat eredményessége érdekében megkomponált csapatszintű mozgásokat, amik például egyáltalán nem nyomták el az egyéni képességekben rejlő kreativitást. Ha tényleg elmegyek a túlzás ingoványába, azt mondom, a Bognár-Böjte edzőpáros nem csak összegzi az egyénekben megbúvó potenciált, hanem igazi multiplikátorként funkcionál. A csapat szombaton kicsit kényszerpályán mozgott, mivel sérülések és egyéb okok miatt nagyon szűk volt a merítés még úgy is, hogy sokan voltak köztük olyanok, akik az eggyel fiatalabb korosztályban is versenyezhetnek. A kispad rövid volt és páran csak böcsületből ültek le cserének. Meg is látszott a második félidőn ez az alaphelyzet, mivel szépen lassan elfogytunk, miközben az UTE vérszemet kapott és komoly sikerélménnyel távozhatott Győrből. Kicsit sajnálom, hogy 2-2-nél Szerémi kihagyta a büntetőt, mert akkor egy más meccs jöhetett volna az utolsó bő félórára.

A srácok a végső kimenet ellenére megérdemlik a kalaplengetést. A látottak alapján megvan a kellő spiritusz a fiúkban és nem mellesleg sziklára építjük a házat. Hogy később ebből ki és mit profitál majd, az már egy érdekesebb kérdés.

Az NB III-as társaság esetében arra voltam elsősorban kíváncsi, hogy vajon mennyire bírják a nyomást, mármint miként kezelik azt a szituációt, hogy egyértelmű győzelmi kényszer alatt kell játszaniuk. Nem csupán a kritikus pozíciójuk miatt, most fókuszáljunk arra a helyzetre, hogy elsősorban a saját teljesítményükkel kell kivívni a bennmaradást, mert a nagycsapat segítségére nem életbiztosítás alapozni, és bizony a 13. hely is billegős, ezért jobb lenne még feljebb lépni, hanem azért is, mert a ZTE II nagyon vékony brigád. Náluk még jobban ég a ház, a saját edzőjük mondta állítólag, hogy amennyiben kikapnak az ETO-tól, nekik vége. Hogy tényleg így volt-e vagy csupán valami urban legend van a háttérben, nem tudhatom. Az biztos, hogy nem játszott vissza náluk senki, hacsak nem veszem oda a jól csengő nevű Balotelit. Így egy L-lel, mert nehogy már keveredés legyen az Aranylabda-szavazásnál.

Az MLSZ is kiemelt figyelmet fordított a találkozóra, hiszen egy summa cum laude jogi diplomás kisgyereket küldött fújni, aki ha nem a nyílt színen teszi ki magát verbális abúzusnak, éppen a Miniszterelnökségen referenskedik és erősíti a Rendszert. Hogy emeljem a tétet, olybá tűnt, hogy az OBT nemrég megválasztott elnöke, aki korábban lelkesen lengetett az NB I-ben is, mintha ellenőrként bújt volna meg közöttünk a kis noteszával. Ezek ám a magasságok, barátaim!

nem a lécen csattan (fotó: saját)

Szerencsére a nagy ETO sem küldött le senkit és ez nagyban erősítette a csapat kohézióját. A „felnőtt” keretnél számításba vett Farkas Bazsit és Urblíkot nem számítom oda, mert sérülésük miatt komoly meccshiánnyal küzdenek mindketten. Farek konktrétan vasárnap játszotta első éles meccsét a sajnálatos szakadás óta. Kilenc roppant hosszú hóna után. A Budafokra induló első csapat tagjai közül Tóth Rajmi, Huszár, Kröhn, Hamed és Vingler Lacika egyébként a nézőtérrel figyelték a játékot, míg a túloldalon, a két kispad között, a felezőnél ott álldogált Kuznyecov és Köteles úr is. Utóbbi végig pöfékelte az első félidőt, ami egy sportlétesítményben minimum problémás szerintem, ráadásul nem túlzottan példamutató.

Megjegyzem, a meccs nem tartogatott annyi izgalmat, hogy azt csak konstans cigizéssel lehetett kibírni, mert az ifjoncok határozott futballal nyitottak, aminek következtében a 10. percben már 2-0 állt a táblán. Jó volt nézni az erőtől duzzadó támadásvezetést, a magabiztosan záró védelmet. Csáki igazi vezérként és ellentmondást nem tűrő módon dirigálta a hátsó alakzatot, ahol Selyem és Tamás jól robotolt a széleken, míg Urblík nem cifrázta túl. Középen Mitring egészen felnőtt Bánáti tanári játékához, Tudor egészen más és főleg jobb arcát mutatta, mint a Komárom ellen. A titán Décsy Ádámról külön is szeretnék szót ejteni. A roppant tehetséges és még csak 16 éves fiúcskán nem látszott megilletődöttség első felnőtt tétmeccsén, egy percig nem szart be. Sajnos egy peches ütközés után kapott a buksijára, ami után még megrázta magát, de pár percen belül kiderült, hogy nem lesz tovább. Emlékezetes debütálás volt, az szentigaz, amit biztos sok szép pillanat követ még. Hajrá Ádám! Elől Tarcsy keményen dolgozott, szívta a védők energiáját rendesen, míg Farkason egyáltalán nem látszott, hogy féltené magát, simán belement csínesebb összecsapásokba is, nem mellesleg gyilkos módon és könyörtelenül használta ki az adandó lehetőségeit és ilyen hosszú pauza után igazán önbizalomnövelő módon jelentkezett újra. Botorság lenne azt mondani, hogy ő már teljesen kész van és neki kellene megoldani az ETO gólínségét már most is, de az irány határozottan jó. Az általa képviselt alázat pedig nagyon is elfér a nagycsapat öltözőjében.

Igazán remek töltődés volt a meccs, tökéletes felvezetője a főműsornak. Az más kérdés, hogy mint utóbb kiderült, nagyon is kellett ennyi plusz, mert ha az nincs, simán a kardomba dőltem volna már kora este. Ezért különösen hálás vagyok a srácoknak, akik végképp nem tehetnek róla, hogy egy csöppet a nevetség tárgya az ETO manapság.

Akik ennek okozói, remélem, egy kicsit elgondolkodnak, és talán szégyellik is magukat.

Sajnos a csorba kiköszörülése a Vasas győzelmét követően már nem csak rajtuk múlik.

Ide jutottunk. Gondolt erre bárki mondjuk tavaly szeptemberben, de akár decemberben is?

*

ETO u17 – UTE u17 2-4 (2-1)

68 néző, vezette: Gaál (húsz alatt jobban oda kellene figyelni a testünkre)

ETO u17: Kátai-Urbán 3 – Sárkány 3, Csorba D. 3, Prettenhoffer 4.5, Kovács-Galavics 4 – Pálfalvai 3 – Ilyés 3.5, Badics 4 (82’ Gombás 0) – Garamszegi-Géczy 3, Farkas D. 3.5 (82’ Csorba T. 0), Szerémi 4.5. Edző: Bognár Zsolt

UTE u17: Szentmihályi – Farkas B. (46’ Mukai), Csuvikovszky, Széphalmi – Cseh – Narm, Soós, Törteli (878’ Román), Szalay – Birkás-Kováts (65’ Kárász), Orbán. Edző: Bordán Csaba

Gólok: 9’ Szerémi 1-0, 25’ Birkás-Kováts 1-1, 38’ Szerémi 2-1, 48’ Birkás-Kováts 2-2, 60’ Sárkány (öngól) 2-3, 75’ Kárász 2-4

Kimaradt 11-es: 68’ Szerémi

esik eső vízsugárban (fotó: saját)

ETO Akadémia – ZTE II 4-1 (2-0)

123 néző, vezette: dr. Dédesi (messze nem miniszteri nívón)

ETO Akadémia: Kiss 4 – Selyem 4.5, Csáki 4.5, Urblík 4, Tamás 4.5 – Décsy 4 (38’ Bakó 4.5), Bánáti 5, Mitring 4.5 (90’ Kulcsár 0), Tudor 4.5 – Farkas 5 (70’ Lawrenzo 0), Tarcsy 4. Edző: Szekeres Adrián

ZTE II: Senkó – Kozári (75’ Deme), Dóczi, Bodrogi – Lengyel, Wolf (75’ Zsiga) – Kámi, Balabás (75’ Mulasics), Boros (86’ Dobos) – Baloteli, Kapus (46’ Molnár). Edző: Koller Zoltán

Gólok: 9’ Bánáti 1-0, 10’ Farkas 2-0, 62’ Farkas 3-0, 72’ Molnár 3-1, 90+3’ Bánáti 4-1

Budafoki MTE – ETO 2-1 (0-0)

701 néző, vezette: Antal (rendben volt)

BMTE: Gundel-Takács – Fekete, Oláh, Kalmár, Horváth – Csonka, Soltész – Zsóri (87’ Nagy), Németh (64’ Szerető), Kovács (87’ Merényi) – Vasvári (90+2’ Elek). Edző: Dajka László

ETO: Ruisz 3 – Kiss 1.5 (72’ Vera 0), Szépe 1.5, Boldor 1.5, Vianna 1 – Tóth 1.5 (46’ Vingler 1.5) – Diarra 1, Bumba 1.5, Csontos 1 (65’ Boschilia 1), Skvarka 1 – Kröhn 1 (65’ Huszár 1). Edző: Kuznyecov Szergej

Gólok: 58’ Bumba (11-es) 0-1, 65’ Kovács 1-1, 80’ Oláh 2-1[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A babból nem lesz húsleves, de ettől még lehetne akár ízletes

könnyed lebegés (fotó: magritte.co.uk)

A tetőtérben volt az irattár, egy minikonyha, amibe éppen csak befért a pult mellett egy asztalka és két szék, aztán egy rendelőnek berendezett helység, ahol az üzemorvos rendelt minden hónap utolsó keddjén és végül egy kis lyuk. Az utóbbi sokáig csak úgy volt, aztán a szakszervezet kiharcolta, hogy legyen belőle a dohányzásra kijelölt hely, mert van rajta ablak és oda egyébként sem raktak füstjelzőt, mert minek. Szakszervezet már nincs, ráadásul mindenki az irodákban cigizik, minden szabályt felrúgva, mert ők így mutatják meg a világnak, hogy nem lehet őket megtörni. A tetőtéri szoba ennek ellenére még mindig a dohányzásra kijelölt hely, mert az év munkahelye versenyben plusz pontokat jelent, ha van ilyen egy cégnél. Márpedig a menedzsment kivétel nélkül benevez oda, aztán mutogatják a végeredményt a dolgozóknak, hogy örüljetek, mennyire fasza munkahelyen tölthetitek a drága időtöket. Mondjuk én nem értem, hogy miért jó, ha valaki kilencedik lesz valahol, az már az olimpián sem pontszerző pozíció, de én már boomernek számítok, a motivációs tréningektől is tele van a tököm. Az oklevelek mindenesetre jól mutatnak a folyosókon. Az összeset bekereteztették, Elvirácskának, a takarítónőnek kiemelt feladata, hogy soha ne pihenjen az üveglapokon egyetlen porcica sem. Mivel ez a művelet minimum egy órával hosszabbította meg a ténykedését, szokott is átkozódni olyankor, amikor azt hitte, hogy nem hallja senki, pedig de. Mekkora hülyeség! Állandóan gomolyog a büdös bagófüst, az emberek nem is látják sokszor egymást, ezeknek meg az a fontos, hogy ragyogjon ez a kurva üveg! Így dohogott Elvirácska magában, aztán rágyújtott egy füstszűrő nélküli borzasztóra és direkt a vízipálmára fújta a karikákat.

A szerkesztőségben egyébként már csak hatan voltak és igazából nem csináltak semmit. Ja és ott volt még Benyák, a megbízott szerkesztőségi részlegvezető-helyettes, akinek azt ígérték két éve, hogy véglegesítik, aztán azóta sem kereste senki a humánpolitikáról, hiába végzett el még egy aranykalászos tanfolyamot is. A hívott szám nem kapcsolható, mondta a robotnéni szenvtelenül, amikor újra és újra próbálkozott. Aztán egy idő után hagyta is a fenébe, mert a nettó bére szép szabályosan, külön kérés nélkül minden hónapban két százalékkal emelkedett, a gerince pedig egyre rugalmasabbá vált anélkül, hogy eljárt volna jógázni.

Mióta az újság tartalmának kilenctizedét a központban írták meg, a napi rutin leegyszerűsödött. Reggel vagy inkább délelőtt, de legkésőbb tizenegyig mindenki beérkezett. Mielőtt bármit csináltak volna, elszívtak egy cigit és szidtak mindenkit. A buszsofőrt, a portást, a sarki rendőrt, a középcsatárt, de legfőképp a hülyéket odafönt. Aztán egyesével bekapcsolták a gépeket, azért nem egyszerre, mert így is jobban telt az idő. Hozzáteszem, hogy a rendszergazda kitalálta, hogy az ellenség megtévesztése érdekében három különböző jelszót kellett használni, amit két-két helyen is be kellett pötyögni a felhasználónévvel egyetemben, mert itt nem lesz semmilyen szivárogtatás! Ezt az egyik főhülye mondta valamelyik zoom-os mítingen és jó volt, hogy csak a beszélő kamerája és mikrofonja működhetett, mert az egész országban kitört a röhögés.

Ha bejutott az összes kolléga, ami egyébként a legritkább esetben fordult elő, mert mindig volt, akinek lefagyott a gépe, kezdődhetett a nap csúcspontja, az érdemi munka, a minőségi újságírás. Negyedflekkes cikkecske, de nem ám csak úgy, bele a vakvilágba, hanem abban a témában, amiről emailben kapott értesítést a kolléga.

– Már megint cica… – bosszankodott Kovácsik, aki valaha menő gazdasági szakíró volt, de mára csupán a cinizmus maradt meg a fénykorából.

– Nyertem, nyertem! – obégatott önfeledten Humbák.

– Mi a fasz!? Már megint? – nézett üveges szemmel Kiskulacsos.

– Focika! – húzta tovább Humbák a húrt, és közben elfeledkezett róla, hogy az életével játszik. Kiskulacsos ült már hirtelen felindulásból elkövetett valamiért, igaz közben megjavult.

– A kurva anyádat! – Azért maradt Kiskulacsosban némi indulat, de már nagyon ügyesen kezelte.

oda nézőket álmodom (fotó: saját)

Hlavaty némán ült a maga gépe előtt.

– Minden oké, Pista? – kérdezte tőle Kovácsik és most őszinte volt az aggodalma. – Csendes vagy.

Hlavatyról köztudott volt, hogy vannak szuicid hajlamai, ezért őt még a központból is igyekeztek kímélni. Ráadásul régi harcostárs volt, megbízható káder. Nagy kincs az ilyesmi ezekben a vészterhes időkben, amikor az ember már nem a saját anyjában, hanem magában sem bízhat.

– Keresztrejtvény. – motyogta. – Egész oldalas.

Kovácsikkal ezer éve ismerték egymást. Még a Pirkadatnál kezdtek gyakornokként és azóta is elválaszthatatlanok voltak. Ha az egyikük lépett, a másik is ment utána és fordítva. Hatalmas sztori, amikor nyolcvanháromban egyszerre hagyták ott a Hírgombócot, a legnagyobb reputációval rendelkező közéleti magazint. Senki sem értette, miért? Aztán kiderült, hogy Kovácsik megdugta Harmathy elvtársnak, a KB-tag főszerkesztőnek a süketnéma lányát. Aztán Hlavaty is. A feszültség fenntartása és főként a példányszám emelése érdekében az a döntés született, hogy nem lesz botrány, ők viszont felmondanak és nem beszélhetnek az okokról. A terv fényesen sikerült, a Hírgombóc eladási mutatói az egekben voltak legalább félévig, pedig a két jótollú távozása után szinte csak szar írások jelentek meg benne.

– Elegem van, Béla! Most lett elegem! – Hlavaty elővette elmaradhatatlan pipáját.

– Micsoda? Egy kibaszott keresztrejtvény miatt?

– Igen, Béla. Annyira megalázó. Nézd meg! Itt van ez a pucér nő. Meg ez a béna poén. Poén? Ez minden, csak nem poén. Ehhez nem adom a nevem.

Kovácsik érezte, hogy ez most más, nem a szokásos depressziós beborulás.

– Nem iszunk meg valamit? Van fönt egy üveg konyak.

Hlavaty rezzenéstelenül ült tovább. Humbákra sandított, aki boldog mosollyal írta a megyekettes összeállítást az előző heti rangadóról, és úgy osztályozott, hogy azt sem tudta, ki kicsoda. Kapuba rakta a balbekket és adott neki egy hetest, mert tetszett a neve. Olláry, oléoléolééé!

– Ne foglalkozz vele, Béla! – verte hátba Kovácsik. – Fiatal még. Menjünk!

– Várj egy percet!

Hlavaty őrült gépelésbe kezdett. Az arca átszellemült, az ujjai szinte táncot jártak a klaviatúrán.

– Kész!

Azon a héten végre nem egy nyugdíjas néni vitte el a nyeremény szakácskönyvet, mint rendesen, ami egyébként annyira bosszantott mindenki mást, aki nem volt nyugdíjas és néni, hogy azt elképzelni nem tudja az, aki nem nyugdíjas néni. Ők is megfejtették persze a rejtvényt, de a neveltetésük nem engedte, hogy beküldjék a fősort, hiába írták le több ezren HB-s ceruzával és gyöngybetűkkel az egyszerű felmondó üzenetet:

„A MAI LAPSZÁMOT MINDENKI FELDUGHATJA A SEGGÉBE, A VISZONTLÁTÁSRA! HLAVATY BÉLA TISZTELETTEL”

*

„(…)Amikor klasszikus fellegvárakról beszélünk, szerintem becsapjuk magunkat. Elég csak megnézni a nézőszámokat az élvonalból most hiányzó nagy múltú klubok esetében, és könnyű belátni, szinte édes mindegy, melyikük játszik az NB I-ben, és melyikük nem. A magyar futballban piaci feltételekről és viszonyokról beszélni értelmetlen, így néhány kivételt leszámítva a legkevésbé a tradíciók, a morális bázisok számítanak. És ha visszatérünk a Győrhöz, amely több mint egy évtizede működtet akadémiát, a másodosztályban mégis külföldiek sorára szorul, akkor nehéz eldönteni, miről is szól manapság Magyarország klubfutballja.”

Ez a szövegrészlet a szombati Kisalföld sportoldalán jelent meg. Nem, nem az ETO-Soroksár meccs felvezetése kapcsán, hanem abban a rovatban, amit szebb időkben jegyzetnek neveztek, és amit régebben olyan írások jellemeztek, amikben voltak igazán gondolatébresztő futamok, volt szellem és főképp volt valós bátorság. Most már nem így van, amit simán kijelenthetek, mert igazi mazochistaként elolvasom őket. Helykitöltő agymenésnek tetszenek, amiket megírnak az okosnak vélt szerzők valahol egy központi irodában, felküldik azokat a felhőbe és utána már mehetnek is az egyenújságok egyenrovatába printben. Meg persze online is, hogy ezek a tucat szösszenetek megmaradjanak az örökkévalóságnak. Az utóbbit egyébként nem bánom, mert így tartósabb lesz az a korlenyomat, ami megmutatja a minőségi újságírás totális csődjét.

ha belőtte, hadd vigye (fotó: saját)

Pajor Gyulai László követte el. Ő valószínűleg egy lesötétített szobán élt az elmúlt szűk másfél évtizedben, hiszen azon mereng, hogy az olyan 10-15 ezres településeken, mint Kisvárda vagy Mezőkövesd, nem indokolt az elsőosztályú futballcsapat, miközben a régi fellegváraknál lassan kiszáradnak a folyók is. Jó reggelt kívánok! A logikai láncot sajna nem vitte végig, ki tudja miért, mert Felcsút csak nem került bele a felsorolásba. Ja kérem, valamiből meg is kell élni. Az a bátor kiállás majd akkor jön el vélhetően, amikor megfordul a szél és napjaink talpnyalóiból lesznek a letűnt rendszer legnagyobb ellenállói, akik a sorok között már az elején leírták, hogy tulajdonképpen szar az egész.

Mint fentebb látható, a nagy megmondásból persze nem hiányozhat a hátulról gáncsolás, az igazán elegáns tőrdöfés az átlag ETO-szurkolóba, hogy bazmeg nektek is minek az NB I, hiszen ti sem jártok meccsre, meg egyébként is itt vannak ezek a migránsok, akik miatt a tehetséges és főként tiszta szívű magyar gyerekek meg mennek a süllyesztőbe. Most nagyvonalúan tekintsünk el attól, hogy a kijelentés nyomokban igazságot is tartalmaz, de ez mit sem ér a primitív leegyszerűsítés következtében. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a minimum két jelenségnél érdemes lenne az összetett okokat is megvizsgálni. Arra persze várhat az ember, hiszen a másfél perc folyamatos olvasás már fáraszt, meg egyébként is kiderülne, hogy pont az eddig mesterségesen fenntartott torz rendszer vezetett ide.

Én csupán azt nem értem, hogy miért nem differenciál a szerkesztő, ha van egyáltalán még olyan, és miért enged be ennyire provokatív szöveget egy adott újságba. A válaszom is megvan: totál leszarják az olvasót.

*

A ráhangolódás tehát tökéletesre sikeredett. Ez itten irónia.

Szívesen ráhúznám a vizes lepedőt az újságíróra, hogy roppant vékony teljesítményt tett le a csapat a relatív szépszámú szurkoló elé a pályán, amit egyértelműen az okozott, hogy a szívükre vették mérgező sorait, de akkor ugyanabba az általánosító és a felelősséget eltoló szerepbe esnék, mint Pajor Gyulai úr.

Hogy a halovány előadásnak mi lehetett az oka, én nem tudom. Mondják, hogy Lipcsei ellen nehéz meccselni, mert régivágású trénerként tesz a modern módszerekre, ami aztán váratlan és főként kiszámíthatatlan megoldásokba csap át, így jól felkészülni a Soroksárból szinte lehetetlen. Nos, annyi viszonylag gyorsan kiderült, hogy a feszes és roppant fegyelmezett védekezésük következtében meglehetősen béna kacsaként mozgott kis csapatunk. Plusz nem voltak restek a támadásokra is fókuszálni, aminek eredményeként a kaput eltaláló lövésekben tuti megverték az ETO-t az első félidőben. A statisztika tehát rosszul festett, de az igazságnak tartozom annyival, hogy igazán veszélyes megoldás csak a megpattanó és után a kapufáig elkóválygó lövésből adódott. A többi csemege.

Hogy az ETO közben mit csinált? Olyan akkus darálónak tűnt a csapat, amit hamarosan tölteni kellene. Teszi a dolgát, de részben kilátástalanul, részben idegesítően lassan. A kérdés megint ott motoszkált bennem már rögvest az elejétől, hogy vajon ki irányít nálunk tulajdonképpen? A választ azóta sem lelem, szóval ha valakinek van tippje, írja meg bátran!

Nehezítette a szitut, hogy az egy héttel korábban látott átlagnál jobb egyéni teljesítmények bántóan elmaradtak. Diarra például árnyéka volt önmagának, a párharcokat rendre elvesztette. Gyanítom, hogy hamar rájöttek, csak az egyik lába az igazi és így simán levédekezték. Kröhn is sokkal elveszettebbnek tűnt, bár az is igaz, hogy nem sok használható labdát kapott. Jut eszembe! A kicsi passzokkal felépített játék/támadás helyét számos alkalommal felváltotta a hosszú labdákkal való próbálkozás, aminek hatékonysága minimum kérdéses. Általában megállapítható, hogy rengeteg volt az apró, mégis bosszantó hiba, ami megfojtotta a gyors játékot és főként a meglepetés erejét.

elszálló vendégek (fotó: saját)

Kuznyecov láthatóan hitt az emberei feltámadásában, így az első cseréjével Boldor kényszerű kiválásáig várt, a többi tartaléknak meg szűk tíz percet adott. ennyi idő alatt tényleg nehéz csodát tenni.

Most mondhatnám némi túlzással, hogy összességében az ETO tett többet a győzelemért és az állhatatos kísérletezést végül megjutalmazta a futball istene egy tizenegyessel, de közelebb áll a valósághoz, hogy kurva nagy szerencsénk volt. Abszolút nem tudok azonosulni a most hatályos kézszabállyal, ami leginkább azokat a védőket bünteti, akiket nem tekernek körbe meccs előtt szigetelő szalaggal, hogy még véletlenül se lengedezzen szabadon a kezük, de most ez kellett a soroksári kapu bevételéhez. (Elárulhatom, utána attól tartottam, hogy a másik tizenhatoson belül is lesz egy hasonló szituáció, aminek egyenes következménye lehet a semmire sem jó iksz.)

Bumba becsűrte tisztességgel a büntetőt, így hirtelen újra miénk volt a mennyország és mivel a Soroksár maradt impotens, ha nehezen is, de behúztuk. Azért hálás vagyok, hogy az utolsó utáni utáni percben megmutatták a srácok, hogy tudnak futballozni és egy szépen végig vitt akciót góllal zártak le. Így majd évekkel később, ha lapozom az évkönyvet, az lesz az első gondolatom, hogy sima volt.

Sajna nem volt az és csak bizakodom abban, hogy a szezon hátralévő részében ennél jobban fogunk játszani. Ne feledjük, a futball látványsport és kell valami élvezeti élmény is ahhoz, hogy Pajor Gyulai László elvárásainak megfelelve mondjuk tízezren jöjjenek ki a stadionba és ő a maga kis elefántcsonttornyában ne kezdje el hiányolni a Kövesdet és a Kisvárdát a magyarfutball élvonalából.

Hajrá ETO!

*

ETO FC – Soroksár SC 2-0 (0-0)

2.076 néző; vezette: Sipos (furán fütyült a rigó, de a tizit azért megadta)

ETO: Ruisz 3.5 – Kiss 3, Szépe 2.5, Boldor 2.5 (58’ Szujó 2.5), Vianna 3 – Tóth R. 3, Csontos 2 (87’ Boschilia 0), Skvarka 2.5 – Bumba 2.5 (90+2’ Anton 0) – Diarra 2 (90+2’ Hamed 0), Kröhn 2.5 (87’ Huszár 0). Edző: Kuznyecov Szergej

Soroksár: Mergl – Króner, Say, Kékesi, Kaján – Németh, Tóth A. – Gálfi (67’ Varga), Köböl (67’ Dragoner), Korozmán (81’ Borbély) – Lovrencsics. Edző: Lipcsei Péter

Gólok: 57’ Bumba (11-es) 1-0, 90’ Skvarka 2-0

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , | 1 hozzászólás

A tévében is lehet nyerni

átlépték a vonalat (fotó: saját)

Adolfo Bioy, a neves uruguayi esztéta azt írta valamelyik értekezésében, talán az 1965-ben megjelent Frázisok igazságában, de erre azért most nem vennék mérget, szóval azt írta valahol, hogy a szép igazából nem kis létezik. És utána mintegy hatszáz oldalon keresztül, mindenféle kacifántos, de kétségtelenül racionális gondolatmenetben vezette le, hogy miért védhető ez az alapvetés. Amikor egyetemistaként kezembe került a kötet, igen, most már biztosan tudom, hogy ez a Frázisok igazsága volt és nem a Világ vége előtt egy nappal, mert az utóbbi a címe ellenére roppant pozitív gondolatokkal támadó írás volt, míg a Frázisok igazsága maga volt a tömény depresszió, de engem mégis annyira magával ragadott és ennek a hullámnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy pár nappal előtte szakítottam Elzával. Addig azt gondoltam, hogy Elza szép, mi több, a legszebb lány, akit valaha ismertem, persze nem azért lettem belé szerelmes, sokkal inkább az intellektusa fogott meg, de Bioy valósággal beszippantott és meggyőzött arról, hogy tévedtem, elvakított valami, aminek következtében az észszerű énemet a háttérbe szorította a hamis tudat és azon keresztül kezdtem a világra tekinteni és benne Elzára. Miután megvilágosodtam, már könnyen ment a gyászmunka és a nőkkel is egyszerűbben tudtam kapcsolatot teremteni, mert Bioy módszerét alkalmazva már egyáltalán nem érdekelt senkinek a külseje, hiszen a szépség innentől kezdve nem relatív fogalommá változott, hanem egész egyszerűen értelmét vesztette. Bioy elméletének kulcsa az, hogy igazából te döntöd el, hogy mi a szép, ami egyébként csak egy társadalmi elvárás, aminek semmi köze a valósághoz és a minél inkább tekinthető egy közösség fejlettnek, a szó neoliberális értelmezésében, annál kevésbé van köze a klasszikus korok ideáljaihoz. A ronda az igazán szép, tesz a könyvében Bioy egy igazán vad kijelentést, és amikor ezt olvastam, undorodva emlékeztem vissza az Elzával eltöltött időkre, amikor, erre az indirekt bizonyítás mindenhatósága előtt meghajolva jöttem rá, egy rém rusnya nővel voltam együtt, csoda, hogy nem koptak le mellőlem a barátaim. A Frázisok igazságát először angolul olvastam egyébként, James Hatfield kitűnő tolmácsolásában, de annyira felcsigázott a szöveg, hogy rögvest beiratkoztam egy intenzív spanyol kurzusra a bölcsészkaron, aztán az Erasmus-szal egy egész évet hallgattam Oviedóban indolens esztétikát, aminek a végén tökéletes magabiztossággal habzsoltam Bioyt, végre eredetiben. Sokkal jobb volt úgy, Hatfield bizony néhol félrecsúszott az értelmezésben. Elza immár egy borzalmasan kinéző vén boszorka képében jelent meg néha az álmaimban és érdekes módon nem vert a víz, mikor reggel ébresztett az óra. Ráadásul ott hevert mellettem az ágyban Carmela, aki Punto Arenából származott, nem volt magas, sokkal inkább törpének nevezte a köznyelv és még ott is szőrös volt, ahol én nem, de a látványa mégis végtelen boldogsággal töltött el és gyengéden végigsimítottam csupasz testét a Frázisok igazsága ’82-ben, Montevideóban kiadott példányával, aminek már néhol megsárgultak a lapjai, amiket az én ceruzás aláhúzásaim és megjegyzéseim tarkítottak. Carmela enyhén megborzongott, felém fordult, magához akart ölelni, de löttyedt hasa akadályozta a mozgását, így a végén, mint két meztelencsiga merültünk el egymásban. Bemutatnálak a szüleimnek, suttogta cigarettától megvastagodott hangján Carmela, Punto Arena tetszeni fog. Én meg arra gondoltam, hogy miért is ne, a szemeszter végén lesz egy kis időm. Igaz, Elza meghívott az esküvőjére, hozzá fog menni ahhoz a magasugró sráchoz, aki nyolcszor nyert már magyar bajnokságot, de mit keresne ott, a szörnyek bálján egy ilyen szép pár, mint Carmela és én?

*

Ha ezt a szöveget mondjuk két nappal korábban írom meg, teljesen más felütéssel kezdtem volna a beszámolót. Valahogy úgy indult volna a szöveg, hogy tökéletesen bevált a tulajdonosi kör/menedzsment lapító hozzáállása, amikor a bojkottal dacolva nagyívben tett azokra a kritikus hangokra, amelyek a biztonsági cég, cégek, de minimum a tiltott eszközt maguknál tartó és azt ráadásul használó személyek felelősségre vonását szorgalmazták, hiszen húsvéthétfőn bőven összejött másfélezer néző a lelátón. Nekik valamiért nem hiányoztak a hangosabb drukkerek, lelkük rajta.

Aztán a hét közepén történt valami, bizonyos embereket megszállt egy kisangyal és a hírek szerint eljutottunk oda, hogy vannak, akiknek a stadionon kívül kell immár terepet keresni, ha szolid és kevésbé szolid embereket akarnak agyba-főbe verni. A témával kapcsolatos tényleg utolsó kérdésem, hogy miért kellett ezzel a teljesen logikus és elkerülhetetlen lépéssel pont két és fél héttel többet várni az indokoltnál? Költői felvetés, nem igazán várok rá választ.

nyugati a zene, de keletre tart (fotó: saját)

A hosszas bevezető után nincs más feladatom, mint tisztán a sportélményre fókuszálni.

Utólag lássuk be, hogy a siófoki csapat képében a tökéletes partnert küldte nekünk a Megváltó. Halleluja! Én mélyebb előzetes elemzések nélkül, szimplán a megérzéseimre támaszkodva már reggel azt írtam zöld filctollal arra az egyetlen hímesnek csúfolt tojásra, ami igazából egy sima főtt tojás volt és csak az ünnepi hangulat fokozása érdekében firkáltam meg, hogy ETO 3, SIÓ 0. Majdnem bejött. Csupán az idealizmusom fosztott meg a tökéletes tipptől, mert én még mindig őszintén hiszek abban, hogy ez a csapat képes kapott gól nélkül lehozni egy meccset.

A tojás, pontosabban annak beltartalma tudomásom szerint igazán jó helyre, egy értő szakács által elkészített rakott krumpliba került, a héja pedig nyilván a szemétbe. Szerencsére a tényleges végeredmény a sportlapokba, a három pont pedig a nevünk mellé, a tabellára. Megdolgoztunk érte, megérdemeltük, a Siófoknak meg egy hatalmas pacsi, hogy nem bunkerezni jöttek Győrbe, így végre felhőtlen pillanatokat is megélhettünk, plusz nem kellett különösebben a körmünket rágni.

Nem úgy indult egyébként. Mellettem Roland, a sokkal több releváns infóval rendelkező bennfentes előre figyelmeztetett, hogy nem garantált a sétagalopp, mert ez a Siófok már nem az őszi Siófok. Bátrak, futkároznak, magas presszingelnek. Mondom magamba, de hiszen ez fasza, mivel nekünk sok más mellett a többrétegű betonfal elleni játék nem megy, itt a remek alkalom a kreativitásból születő parádéra.

Hát én az első húsz percben nem voltam elájulva, kis túlzással azon tanakodtam magamban, hogy vajon mivel telt a válogatott szünet, a kicsi kecskék és barikák kergetésén, meg az autentikus kukkóniai ételek elkészítésének fortélyain túl az idő, mert sokkal másabb figurákat nem láttam a pályán, mint legutóbb. Annyira azért nem voltam borús, mint azok a drukkertársak, akikről megint kiderült, hogy csupán szurkolónak álcázzák magukat és igazából titkos prolincenszes trénerek, akik tökéletesen átlátják a szerkezeti hibákat és a fals taktikai megoldásokat, és egyetlen hibájuk van csupán, az, hogy az empátia nevű tárgyat elmulasztották a képzésen.

Így fordulhatott elő például, hogy a nyögve nyelős kezdés után bekövetkező tíz kegyelmi percet követően, mikor kétgólos előnyt építettünk föl, de aztán egy suta hibát követően gyorsan szépített, tényleg a semmiből az ellen, máris felharsant egy ’Te, Kiss Máté geci!’, amit kiprovokálhatott ugyan egy kevésbé jó megoldás választása, de indoknak ez nálam édeskevés. Meg az sem, ha túl sok volt a pálinka napközben.

Hogy mi hallatszik be kívülről a pályára, azt nem tudom, közismerten ritkaszar a stadion akusztikája, de nem is érdekel, és nem azért, mert a lent futkározó kvázi közszereplők arra is szerződtek, hogy őket sokkal inkább lehet nyilvánosan és bizony érdemtelenül is csúnyán baszogatni, mint bármelyik béna CNC esztergályost. Tényleg! Van még ilyen szakma?

A srácok mentek előre rendesen és amikor Diarra egy tökéletesen kivitelezett gyors passzjáték után úgy húzta vissza a rövidre, hogy arra még Robben is csettintett volna, én már tudtam, hogy itt és most nem kaphatunk annyi gólt, aminél eggyel többet ne tudnánk rúgni. Blaszfémia, vállalom, de nekem azok az idők ugrottak be, amikor a belső védőink abban a tudatban tökéletesíthették éles helyzetben a lestaktikát, hogy a csatárok majd úgyis megoldják elől.

A második félidőben engem leginkább az érdekelt, hogy mit mutat az egyes játékosok, kiemelten azok testbeszéde, akik az utóbbi időben elmaradtak a várakozástól. Nos. Bumba nálam teljesen rendben volt, még mindig van benne bőven potenciál, de legyen elég annyi, hogy többször rohangált labdaszerzés céljából a támadó tizenhatos környékén és nem csupán böcsületből. Csontos szerintem megint jó volt. Egészen addig, amíg el nem hiszi, hogy neki kell mozgatni a csapatot. Jó dolog, hogy valakinek megvan a kellő önbizalma, de azért az egy másik kávéház. Mellékszál. Volt valami purpárlé azon, hogy állítólag kiintett a drukkereknek, nem kedvességből. Nem láttam, nem tudom miről volt szó, ha valaki többet tud, ossza meg bátran.

Diarra megint üde színfoltként robotolt. A lendülete kincs, néha több megfontoltságra lenne szükség nála egyes megoldásoknál, de ha azt veszem, hogy minimum két ember figyelmét folyamatosan leköti, már nyert ügyünk van. Jó lenne ezt a kvázi emberelőnyt jobban kamatoztatni.

formabontók (fotó: saját)

Paulo Antonio. Felépült, felépítették. Kicsit megszeppentnek tűnt, ahogy bekocogott kilenc perccel a vége előtt. Mint amikor te játszod sokáig a Királyt, aztán hirtelen azt látod a színlapon, hogy tiéd a Második Alabárdos szerepe, akinek a harmadik felvonás végén van két mondata. Igen, felség! Az öné vagyok! Nem tudom, milyen gondolatok járnak a buksijában, de ha igazi sportembernek tartja magát és ehhez párosul megfelelő intelligencia, lehet ő még itt vezér. Mi több: Vezér.

Aminek még nagyon és őszintén szurkoltam, hogy Huszár Marci bepiszkáljon egy lecsorgót vagy bármi módon rúgjon egy gólt, mert ennek a lakli kamasznak piszkosul kéne valami löket, hogy újra szerethesse őt a nyájas publikum. A kicsit durcis fej, a beletörődés nem pálya, barátom!

A győzelmet nem kell megmagyarázni, ezt sem szükséges. Hogy mennyiben volt más ez a Siófok, ahhoz a Siófokhoz képest, nehéz megítélni. Csupán az eredményből kiindulva semmi differencia, hiszen a 4-2-re 4-2 jött. Én ugyebár azzal toltam túl a bicajt rögvest a lefújás után, hogy a totális foci sajátos újra értelmezésének voltam tanúja hétfő este. Nos, messze nem arra céloztam, hogy ez már a nagy Ajax szintje, inkább arra utaltam, hogy olyan klasszik őszinte futballt láttam, ahol az előre játék volt a fókusz, a védekezés meg a szükséges rossz. Mi ebből kihoztuk a legtöbbet, így nincs ok a panaszra.

Lehetett örülni, meg is tette az a sok fiatal, akik tényleg szépszámban járnak újabban meccsekre, nem kis beszélve a lányokról. Az utóbbi idő hektikus történései után tökéletes lehetőség nyílott arra, hogy a csapat és a drukkerek egy kicsit megint közelebb kerüljenek egymáshoz. Ezért sem értettem, hogy miért nem volt szándék egy össznépi pacsizásra. Akartok róla beszélni?

Hajrá ETO!

*

ETO FC – BFC Siófok 4-2 (3-1)

1.544 néző; vezette: Kovács I. (nem lett főszereplő)

ETO: Ruisz 3 – Kiss 2.5, Szépe 2, Boldor 2.5, Vianna 3 – Tóth R. 2.5, Csontos 3.5 (81’ Vingler 0), Skvarka 2.5 – Bumba 3 (81’ Anton 0) – Diarra 4 (73’ Boschilia 0), Kröhn 2.5 (73’ Huszár 0). Edző: Kuznyecov Szergej

Siófok: Winter – Varjas, Hegedűs, Vékony, Varga – Major (76’ György), Kovács (46’ Németh), Posztobányi (69’ Nemes), Kitl (69’ Tóth B.) – Gyurkits (76’ Svedyuk), Dénes. Edző: Dragan Vukmir

Gólok: 29’ Csontos 1-0, 38’ Tóth R. 2-0, 39’ Dénes 2-1, 41’ Diarra 3-1, 71’ Kröhn 4-1, 85’ Németh B. 4-2

[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mérkőzés | Címke: , , , , , , , , , , | 1 hozzászólás

A család az család

boldogság, gyere haza (fotó: saját)

Feri azt mondta nekem, hogy egyszer látta a tévében, ahogy Jegenyés Alpár kifejel egy hetest a hatvanadik percben huszonöt huszonnégynél.

Az évvégi Telesportban mutatták a jelenetet karácsony és szilveszter között, afféle könnyed szórakoztatásként. Volt ott még focis öngól a félpályáról valami felejthető bajnokin, ahol a fekete-fehér képernyőn még annyira sem lehetett kivenni, mi történik, hogy az alul megjelenő ’Hiba a közvetítő vonalban!” feliratot is belepte a hó. De az ismétlésen, a közelin azért látszott, hogy a labda rossz kapuba gurul a buckákon megpattanva, valami egészen hihetetlen pályát bejárva. Egyes játékosokat annyira megbabonázott az útja, hogy földbe gyökerezett lábbal álltak, bár a logika azt diktálta volna, de mégsem mozdult senki. Aztán, amikor a végzet beteljesedett, a bekkek a földön feküdtek, a kapus pedig remegett a belülről feltörő zokogástól. És ezen a riporter csak röhögött. Természetesen nem maradhattak el a műkorcsolyások esései sem az elmért és rosszul kivitelezett dupla leszúrt Rittbergerek után, bár azok szerintem nem annyira viccesek. Én a Ruszki-tavon kétélű, cipőre csatolható korcsolyával próbálkoztam, mármint nem a dupla leszúrt Rittbergerrel, hanem csupán azzal, hogy a Tó Vendéglő felől eljussak a másik partig, de az sem jött össze, így túltengett bennem az empátia szegény párák felé. Ráadásul Anett Pötzsch sosem hibázott és így nem került adásba, pedig a neve, az a beszédes neve, az tényleg egy igazi humorbombaként robbanhatott volna akkor, mikor még nem sípoltak ki semmit.

Ezekhez képest Jegenyés Alpár fejelése maga volt a megtestesült művészet, az eleganciába csomagolt perfekcionizmus. A sport maga, Feri nem is értette, hogy miért ott mutatják és miért nem a fennkölt pillanatok között? Filozófusok diskurálhattak volna arról, hogy vajon ez lenne az egyetemes tökéletesség? Az aranymetszés. Lélekbúvárok folytathattak volna ölre menő vitát, ez volt-e Jegenyésnek az egyetlen lehetősége, vagy csupán az ellenfele leuralására törekedett a mozdulattal, miközben egy sima felkaros védéssel is ugyanoda lyukadt volna ki? Ferit nem igazán foglalkoztatták az ilyen magasröptű gondolatok, őt szimplán annyira elbűvölte az a két másodperc, hogy attól kezdve nem volt kérdés, kézilabdakapus akar lenni. Amikor ezt nekem elmesélte Brennbergbányán, ahol mindketten vezetőképző táborban múlattuk az időt abból a célból, hogy a rendszer, a létező szocializmus utolsó előtti pillanataiban pár fontoskodó néni és bácsi, akiknek a komolysága kapcsán erős kérdőjelként ágaskodott fölénk egy árnyék, miért is parádéznak ők kék meg piros nyakkendőben egész nap, plusz volt aki lyukas gesztenyébe bújtatva imitált csomót azon a nyakkendőn, ami már ötödikben is a ciki kategóriába tartozott, kábé annyira, mint a váll-laphoz kötözött síp, szóval ezek az emberek azon iparkodtak, hogy bemutassák nekünk, minden szép és csudálatos a hazában, idefele jövet is csak azért volt pár fegyveres az út mellett, nehogy beférkőzzön a nyugati ellenség. Mi pedig vezetni fogjuk a pajtásainkat, ha akarják ők, ha nem, szóval ültünk a portán hajnali kettőkor és igyekeztünk nem meghalni a félelemtől az éjszakai őrségben a vaksötét táj közepén, így jött elő a Jegenyés fejese is sok más mellett, na én akkor elgondolkodtam azon, hogy talán nekem is sportolnom kéne.

fénynél is sebesebben (fotó: saját)

Ferivel később nem találkoztam, dolgunk végeztével mindenki ment szépen vissza a maga kis fészkébe, terjeszteni az igét, ami persze nem így történt, hiszen tojtunk mi az egészre, no nem azért, mert akkora forradalmárok meg ellenállók lettünk volna, én asszem a tizennégyet töltöttem előtte tavasszal, a pingpong bajnokság, az igen, meg ott volt Hajszán Gyula, hogy meséljen Újkérről, a cselekről, a mennyországról és legfőképp az ETO-ról. Te tényleg beszéltél vele? Tényleg. Hazudtam, mert édes volt a hazugság, meg ott volt, én is ott voltam, pár sorral előttem, ittam a szavait, az meg szinte beszélgetés.

Engem a kényszer és a lustaság állított először a kapuba. Meg a józan ítélőképességem. Mégis mi a túrót lehetne csinálni akkor, amikor egy tucat suhancot arra kényszerítenek, hogy életükben talán először kézilabdázzanak úgy, hogy a játékot páran még a tévében sem látták, a kézügyességről meg ne is beszéljünk. Ráadásként a többségben ott munkált a dac, hogy mi az már, focizni miért nem lehet? Jobb a békesség, igazi béke szigete a hatos, ahol a madár, de főként semmilyen más játékos nem járhat, az meg annyira valószínűtlen, hogy valaki eljutna a kapumig labdával. Ha mégis, kifejelem. Jegenyés Alpárra gondoltam, ahogy alakjának kontúrja egyszerre kirajzolódott a nem olyan távoli múltban azon a brennbergi éjszakán, csillagokból és a Hold volt a labda.

Nagyjából egy hete ismertük egymást. Nem tudom mennyit beszéltünk, nem gondolom, hogy sokat. Hirtelen bukkant föl a semmiből. Azt hittem dolga akadt a szertárban, azért szalad a pálya sarka felé, mi másért téblábolna a semleges zónában. Az alapvonalat elérve hirtelen fordult felém, először föl se tűnt a labda a kezében. A szemében ravaszságot véltem felfedezni, mint amikor valaki csínyre készül és megvan a terve. Lehet, hogy így volt, egészen addig, amíg a hatos vonala előtt lenézett a lába elé, gondosan ügyelt rá, hogy nehogy rálépjen és már repült is. Tétova mozdulatot tettem, zártam a sarkot, a karjaimmal ösztönösen kalimpáltam. Éreztem a szelét. Ahogy közelített, az arca elmosódott, mintha a testre csupán egy golyóbist tett volna a teremtő, amit mindenféle színnel festett meg, melyek aztán egymáson folytak. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor a labda teljes erővel talált el. Először a sötétség jött, aztán az égő fájdalom, aminek epicentrumát valahová az orrom és a felső ajkam közé tájoltam be. Nem tartott sokáig, az adrenalin gyorsan hatott, nekem pedig feladatom volt.

ekkora különbség azért nem volt (fotó: saját)

Hogy a kívülállók miként élték meg a jelenetsort, nem különösebben érdekelt. Én azt a löketet a szemtelenség határát súrolva fejjel hárítottam és kész.

Mint a legnagyobbak.

Mint Jegenyés Alpár a hatvanadik percben huszonöt huszonnégynél.

*

Hú de jó volt megint férfi kézimeccsre menni! Ez az első és legfontosabb, amit a nagypéntek estéről szeretnék leszögezni. Utoljára akkor jártam kint, amikor az utolsó szezonját töltötte a csapat az első ligában. Úristen! Már tíz éve is annak. Az Egyetemi Csarnok hangulattalan kulisszái között fogadták a srácok a Veszprémet és az első akció kínaiból lőtt góllal zárult. Emlékszem, a vendégkispadot a hitetlenkedés és a mély tanácstalanság uralta el, ami rányomta a bélyegét a félidő felére. Aztán persze győzött a túlerő, tíz közte biztos lett a végén, de senkit sem érdekelt. Tóth Laci valahol a bajusza mögül mosolygott valamelyik felhőn, mi meg tudtuk, hogy ki fogunk esni.

Tíz év agónia. Bénázás és szarakodás. Egy olyan klub kezét engedték el akkor a hatalmasok, amit nem csupán itthon, hanem szerte Európában respektáltak harminc évvel korábban. Ha van a város sportéletének rendszerváltás utáni időszakában szégyen, ez a történet biztosan vezeti a listát. Semmiből teremtett, minden hagyományt nélkülöző, a kényúri kedv szülte játszóterek épültek közben és lettek a normalitás részeivé, miközben az egykori IHF Kupa-győztes a létéért küzdött. És láss csodát fennmaradt, mi több, napjainkban öles léptekkel halad azon az úton, aminek a vége újfent a jól megérdemelt NB I lesz, lehet. A sajtot kiénekelni nem szeretném, de úgy tűnik, az álmot az ellenfelek nem fogják lerombolni, a megvalósítás csak és kizárólag rajtunk múlik.

A Mezőkövesd elleni meccs alapján bátran kijelentem, hogy az önértékeléssel nincsen és nem is lesz baj. Kicsit ugyan döcögősen indult a derbi, aztán a második félidő első negyedórájában nagyjából mindent elrendeztek a srácok. A vége megint kiegyensúlyozott lett, de látszott, annyit játszanak ki magukból, amennyi a négy-öt gólos különbséghez kell.

szakítópróba (fotó: saját)

Pásztor parádézott a kapuban. Mátés igazi kisördög módjára szlalomozott és lőtt vagy passzolt, pont, amit megkövetelt a szituáció. Szabó Ádi nem tudott hibázni balszellőben. Kathi dinamizmusát csak nyomozta az ellenfél. Koncz igazi kígyó. Szabados ritka fegyelmezetten tette a dolgát. Lang parádés gólpasszt adott Nagy Zsoltnak, ja az egy másik Lang, ő simán csak szívvel kézilabdázott. De szemétség lenne a többiekről nem szépen beszélni, mégha a statisztika most nem is lett a barátjuk. Az ősgyőri Ásványinak például kijárna egy méltóbb dressz, mert a mostani lógott rajta, mint a gatya, vagy ez a beállós taktika része? Arról nem is beszélve, hogy a színskála sem stimmelt a többiekkel összevetve. Mellékszál. Ez a Mizuno így kintről elég trének tűnik. Nem szép, nem elegáns, ordít róla, hogy 100% műanyag. Mi az a plusz, ami miatt majmolni kell a nőket? Szimpla árukapcsolás? Merjünk nagyok lenni!

Egy szónak is száz a vége, volt itt minden, mint egy rendes népszínház repertoárján. Ziccervédés, cundergól, no look passz, férfias küzdelem az utolsó pillanatig és persze érthetetlen lépéshiba, homályos passzok, melléfölé is, de ez így van rendjén. Ami kimaradt a menüből az az alibizés, a lógó fej, a durcás pofika, no meg a szarok az egészbe attitűd. Helyette lehetett önfeledt örömködés, pacsi a nézőkkel és annak a biztos tudása, hogy igenis jók vagyunk, igenis megérdemeljük a magasabb osztályt.

Ünnep volt az egész. Az összes körítéssel. A Magvassy nekem a szívem csücske, ahol játszottam pár meccset magam is, vertük meg a Fenyő Kámánnal, Hoffmann Ákival, Erdész Ricsivel felálló Bercsényit a világ csodájára. Mondjuk a Czakó Gabi-Unger Zoli-Konkoly Csabi-Horváth Petya névsor is parádés volt a maga korában. A csarnok a kis ráncfelvarrások mellett most is nagyon szerethető, ha rajtam múlna, a leendő NB I-es meccseket sem vinném át a puccos Arénába. Ez a csapat, ez az egész miliő testidegen lenne a szomszédban. Egyelőre csak a büfénél volt némi áthallás, pontosabban átnézés, mikor a nyitott ajtón át felsejlett a ketrecharcos aréna, ahol készültek a másnapi mészárlásra, szigorúan a jótékonyság nevében. Tiszta szerencse, hogy a főgida éppen nem volt rosszkedvében és az indulatkezelési problémáját nem a lassan kifolyó csapolt sörükre váró, cukin ittas borsodi szurkereken akarta levezetni. A viperák maradtak a közeli állatkertben.

Persze nem tudni, mit hoz a jövő és mennyire lesz erős cezúra a remélt feljutást követően a keretben. Az egyetemen is pallérozódó srácokat miként szorítják ki hazai szinten márkás nevek? Ez örök dilemma. Amikor mérlegre kerül a sportszakmai siker valamint az identitás és az utóbbi indul kisebb eséllyel. Annyira szeretnék hinni a csodákban.

Abban is, hogy marad ez a remek légkör, amihez a drukkerek, Ippi&Co. maximálisan hozzáteszik a magukét. Tudom, más kultúra, de annyira jó, hogy a szurkolás csak magunkról, a csapatunkról szól. Nincs ostoba revans a mindenféle ellenfél, meg ezeréves sérelem kapcsán. Nyilván ebben szerepe van annak, hogy ebben a sportágban egyszerűen nincs üresjárat egy meccs alatt, a flow mindenkit elvisz a normalitás irányába.

Itt teszek egy röpke tiszteletkört a vendégszurkerek előtt, akik negyvenen jöttek el ezen a roppant felhasználóbarát időpontban és keményen végigtolták a kétszer félórát. Meg még többet is minden bizonnyal. Ők pontosan tudják, hogy mi az érték és mi nem, ezért büszkén mesélték, hogy nem járnak a helyi műanyag futballcsapat meccseire. Az indokolatlan hátszéllel az alsó polcra beszuszakolt szar terméket nem veszik meg. Hatalmas reszpekt nekik! Remélem, hogy jövőre a futballistáinknak nem lesz jelenésük Matyólandon, kurvára nem fog hiányozni egy igaz sportbarátnak sem.

hiába futsz, hiába menekülsz (fotó: saját)

Mi széles vigyorral jöttünk ki meccs után a csarnokból és már azt tervezgettük, miként tudnánk okosan eljutni a következő pénteken a Budai Farkasok elleni budaörsi találkára. Never say never!

Egyet mondhatok: csak így tovább a megkezdett úton, hogy aztán egy jó félév múlva már zsúfolt lelátóról szóljon telitorokból a Hajrá ETO! Például, amikor majd a Veszprém látogat ide és az első támadásnál megcsináljuk a kínait.

*

Győri ETO–UNI FKC – Mezőkövesdi KC 31-26 (14-11)

243 néző, vezették: Fekete és Hajdu

ETO: PÁSZTOR [17/40] – Lang 4/7, MÁTÉS 8/10 (4/4), Ásványi 2/3, Gerdán 0/0, Kurucz 0/1, SZABÓ Á. 5/5. Cserék: KONCZ 2/4, KATHI 6/9, Paár 0/2, Takács 0/1, Bali 2/4, SZABADOS 2/3. Edző: Bencze József

MKC: Ulicsinyi 2/2 [7/27] – Bodnár 0/0, Kátai 4/9 (1/2), VERES 3/4, DOBI 5/7, KOVÁCS 7/13, Sárosi 3/5. Cserék: SZILÁGYI (kapus) [7/18], Jancsó 2/6 (1/1), Vincze 0/1, Boda 0/0, Dócs 0/2. Edző: Drizner Péter

Kiállítások: 4 illetve 4 perc

Hétméteresek: 4/4 illetve 2/3

Mérkőzés alakulása: 4:53 1-1, 11:15 4-4, 13:21 6-8, 21:52 9-8, 27:21 13-10, 36:53 17-15, 44:26 23-15, 53:10 26-22

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Nem nemzeti szint

a megfagyott idő (fotó: Facebook)

A szél, az az átkozott szél. Amikor az égen békésen úszkáló felhők egyszerre sötétszürkévé váltak, majd hirtelen száguldozni kezdtek, Onyiscsenko egyből tudta, hogy baj lesz. Riadt tekintettel merült el az előtte kiterített papirosok tengerében, sercegett a lúdtoll, amikor gyors mozdulatokkal karcolta az egyikre a számokat. Senki sem értette, hogy mit csinál, pedig volt körülötte pár szájtáti. Kupából bort ivott, mert az jót tett a gondolkodásának, egyszer nagyon részegen vette észre az utolsó pillanatban, hogy a cárevics hálószobájára nem tervezett ajtót. A vanyuskovói veresnek ő a fejét köszönhette, az ifjú Petruska meg azt, hogy be tudott menni csucsukálni, ha nagyon elfáradt a rókavadászatban. De most még annál is gondterheltebben vakarta az üstökét Onyiscsenko, mert ezúttal kevésnek tűnt pár vonal.

Pedig annyira ki volt találva minden. És olyan szépen alakultak a dolgai, hiszen minden időre megérkezett azokból az anyagokból, amiket kért, a muzsikokból gyorstalpalón átképzett építőmunkások még akkor sem zúgolódtak, amikor kiderült, nem annyit fizet nekik, amennyit előtte ígértek a toborzók, milyen jól jön ilyenkor a statárium, meg a nyújtópad. Két hetük volt arra, hogy elkészüljenek és már a hetedik napon a finomításokkal foglalatoskodhattak. Onyiscsenko először ellovagolt egy közeli magaslatra, és onnan nézte, hogy vajon milyen az első benyomás. Elégedett volt, de biztosra akart menni, ezért még galoppozott vagy húsz versztát és a magával hozott messzelátóból pásztázta a tájat és főként a falut. Az összkép tetszett ugyan neki, de valami mégis zavarta, de az istennek sem jött rá, hogy mi lehet az. Aztán hirtelen megakadt a szeme a templom tornyán, ami mintha picinyt jobbra dőlt volna, így viszont előbukkant mögötte az a romhalmaz, amit az utolsó tűzvész megüszkösödött maradványaiból raktak össze azzal a céllal, hogy majd valamikor, a nyugodtabb napokon elhordják. De nem jöttek a nyugodtabb napok, a szemétdomb meg csak nőtt és nőtt, már nem csupán fekete farönkökből állt, hanem sok minden másból is, például a latrinák bűzölgő tartalmából, ami elég kellemetlen szagot árasztott magából a száraz nyári éjszakákon. Mondjuk eső után sem volt jobb, de a helyiek már megszokták. Onyiscsenko tudta, hogy nincs helye a tétovázásnak, haladéktalanul beledörrentett a harci kürtjébe és szélsebesen vágtázott vissza. Mire megérkezett, a muzsikok már fel is sorakoztak, mert a kürt erre szólította őket, másrészt a verőlegények is jelezték finoman az ostorok csattogtatásával, hogy dolog van. Onyiscsenko pattogósan előadta a kérését, ami arra vonatkozott, hogy a tornyot bizony vissza kell hajlítani. Ez így elsőre elég keményen hangzik, belátom, de ha hozzáteszem, hogy ez igazából annyit tett, hogy azt a hatalmas szőttest kellett pár kötél segítségével kiigazítani, amire gondos asszonykezek festették föl a homlokzat finom kontúrjait és a hagymakupolát, mindjárt más a helyzet.

A viharossá terebélyesedő szél azonban mindent átrajzolt és nem csak a tervrajzon. Onyiscsenko egyébként nem is értette, hogy mi történik, mert az év ezen időszakában még a könnyű fuvallat sem volt jellemző a tájra, nemhogy zúgó förgeteg. Az öregek mondták is, hogy az érett búzatáblák minden aratás előtt nyugodt, sárgásan világító tengerként borították be a vidéket, egy zizzenést sem lehetett hallani, csak a kaszák suhogása törte meg a csendet. Ellenben most a közeli erdő fáinak csattogása jelezte, hogy az égzengés elkerülhetetlen. Ráadásul közelgett a cáranyácska díszes fogata is, amit harsonák kísértek, bár pont az erős légmozgás miatt volt csalóka, hogy merre is járnak pontosan. A lúdtoll eltörött, a papiroson izzadságcseppek formáztak sajátos alakzatú foltokat, így nem a megoldás kezdett körvonalazódni, hanem sokkal inkább a káosz vette át a főszerepet, miközben Onyiscsenko magába roskadtan ült egy farönkön. A muzsikok buta arccal nézték és szinte könyörögtek neki, hogy ugyan mondjon már valamit.

Először a kisebb faházakat elfedő vásznak szakadtak le a tartólécekről és cikázva repültek valahová messze. Sorra bukkantak elő a tűzvész martalékává vált romok. A templomot bújtató óriástakaró sem maradhatott a helyén, hiába erősítették meg pár nappal korábban a kötélzetet, amikor kiegyenesítették azt a bizonyos görbülést. A mögötte meredező hatalmas szarkupacot így már akadálytalanul vehette birtokba a süvöltő szél, ami komisz játékot játszva belekapott a fekáliába és egy emberes adaggal kínálta meg Jekatyerina cáranyácska gondosan kifehérített és enyhe pírral megvadított fenséges orcáját, amint kinézet a hintó ablakán, hogy belenézhessen az ő csodálatos népének mélykék szemébe.

*

Nem tudom, hogy igazából mit vártam. Talán azt, hogy a vereségek ellenére mégis a klub mindig pozitív kicsengésű, néha a kincstári optimizmustól durván túlcsorduló és balsorsról regélő beszámolóinak van igaza, ha már eltagadni nem lehet a buktákat, és tényleg mindig mi voltunk a jobbak csak az a kibaszott szerencse hiányzott. Persze az is lehet, hogy csak jó focira vágytam, amit ráadásul szerethető fiatal srácok adnak elő, akik ráadásként a mi fiaink, szívükben zöld vér csorog. Mivel az MLSZ Adatbank mindenki számára elérhető és a Kisalföld is szomorú vasárnapról írt a másnapi számában, amiben persze benne volt a soproni és csornai vereség is, már nem spoiler, ha leírom, nem jött be semelyik számításom sem. Ráadásul, miután párat aludtam a történtekre, a csalódottságot felváltotta a szomorúság.

Valami nagyon nincs rendben ennél a csapatnál. Nem szívesen nevesítek külön, mert ez a korosztály, ti. a húszon inneniek még akkor is bíztatást érdemelnek, ha az égvilágon nem jön össze nekik semmi. Nincs is szó kipécézésről, vagy éppenséggel arról, hogy okkal vagy ok nélkül bárkit is a földbe döngöljek. Sem jogom, sem kellő szakmai hátterem sincs ehhez, arról nem is beszélve, hogy igazságtalan lennék. Ráadásul legkevésbé a játékosokat illetti a kritika, bármennyire is ők teszik le a teljesítményt a pályára. Nem kerülgetem tovább, Mitring Zsomborról van szó. Őt én már láttam jópárszor. Szerintem egy kimondottan tehetséges srácról van szó, akinek számos jó meccse volt már itt, a felnőttfutballban is. Most mégis az volt az érzésem, hogy ő valamiért megrekedt. Finoman szólva is meglepett, hogy mennyire magára maradtan küzd a pályán, a testbeszéde apátiát és beletörődést sugároz. És ami sokkal rosszabb, az öröm legkisebb jelét sem mutatta. Ez a Zsombor, nem az a Zsombor, aki az előző idényben zöld-fehérben futballozott. Ki ezért a felelős? Ki az, aki miatt mostanság a rossz élmények gyűlnek nála és ha nem változik valami piszok gyorsan, félő, hogy elveszíthetjük őt mindörökre? Mert én nem akarom, hogy legyen kétszáz meccse mondjuk Koroncón, hanem igenis rúgja be az ETO felnőttcsapatának öltözőajtaját!

mókusok a kerékben (fotó: Facebook)

És minden bizonnyal vannak még páran így a keretben. Ott van Selyem Bálint, vagy a csereként beálló Bakó Samu és Bíró Barni.

Bánáti Kevinről most külön szólnék. Ő egy kincs, egy talentum. Ha nem félnék attól, hogy mindjárt el is viszi a DAC a saját játékostemetőjébe, még őszintébben kezdeném dícsérni. Tényleg öröm volt nézni a srácot, egyrészt az erőtől duzzadó focijától, no meg azokért a pillanatokért, amikor tökéletesen mutatta meg, mi a különbség ennek a sportnak a szakmunkásai és művészei között. Nem bántanám az előbbieket, de mégiscsak azért szereti az ember a futballt, ha lát néhány olyan ’no look’ passzot, amit csak szökőévenként és akkor is inkább csak a tévében. Csak bízni tudok benne, hogy Kevin sem veszti el a kedvét és egy másik, de főként szebb világban rengeteg boldogságot fog szerezni az ETO fanatikusainak.

Szót kell ejtenem a visszajátszókról is. Számosan voltak, ami egyébként annyira nem jellemző ebben a szezonban. Ahol nagy szükség, jól jön a segítség, gondolhatta a stáb, amivel most csúnyán melléfogott. A vérprofik ugyanis szinte semmit sem tettek hozzá a produktumhoz, mi több, a mint később kiderült, egyetlen és győztes gólhoz vezető kacskaringós úton pont Szujó tette meg az egyik első lépést azzal, hogy kacska mozdulattal igyekezett középső védőként játékba avatkozni. Messze volt még a kapu, nem volt szükségszerű, hogy kialakuljon az a helyzet, aminek a végén jött a klasszik tizi, ti. a támadó miután kicsit eltolta a bőrt a kapus mellett, beakadt Gyurákovics testébe. Ez az a szituáció, amit tökösebb sporik lazán elengednek, mert a csatár elsődleges célja nem a gólszerzés, hanem a jogtalan előnyszerzés volt, de az is igaz. hogy még a VAR mellett is maradt volna az ítélet és hevesebben nem is reklamált senki. Visszatérve az alapproblémához, ha már egy rutinosabb, elvileg magasabbra taksált fotballista szerepet kap a kicsik között, ha már segíteni nem tud, legalább kárt ne okozzon.

A többiek közül Hamedre mondanám azt, hogy nagyon akart, bár kapura szemernyi veszélyt sem jelentett az egy nagy ziccerén túl, mert a tizenhatoson belülről eleresztett tekeréseiben sem erő, sem pontosság nem volt. Az egyébként a szórakoztatóipar részét képezte, amikor a második félidőben kisebb purparlé alakult ki közte és a mögötte, a balbekk pozíciójában játszó Tudor között. Abszurd volt, ahogy szudáni válogatottként románul pöröl egy magyar harmadosztályú bajnokin a csapattársával. Riquelméről legyen elég annyi, hogy kábé a hetvenedik perc környékére elfogyott, a végén pedig görcsbe rándult lábbal focizott. Tudom, hogy sérült volt sokáig, de számomra mégis érthetetlen a sztori, mert egetverő iram azért nem volt. Kovács volt még túlkoros a csapatban, hát ő konkrétan szürke verebet alakított, de a centerhalf ne is színezze, ráadásul abból a pozícióból nem is lehet elvárni, hogy ő legyen a pozitív hős, ha mégis, az már régen rossz. Huszár Marci részt vett, láthatóan gödörben van, nem ez a meccs emelte ki onnan. Sajnos.

Konklúzióként annyit még, hogy legendák szólnak arról, hogy nálunk a legkisebbektől kezdve az első csapatig mindenki ugyanazt a szisztémát alkalmazza. Meglehet. Ha valaki kizárólag ennyi információval rendelkezik, majd egy repülőből kidobják ejtőernyővel és csak ennek a meccsnek a tapasztalataiból kellene komplex képet kialakítania az ETO-ban zajló szakmai munkáról, hát bizony bajban lenne, ha nem akarná megsérteni a vendéglátóit.

Nem tudom, hogy mi ezzel a csapattal a klub célja, de félek tőle, hogy semmi. Most reálisan kinéz a kiesés, ha csak szigorúan a sportszakmai részt nézem, mert a magyarfoci ezen fertályában az egyes osztályok kialakítását nagyban befolyásolja és befolyásolhatja a pénztárca. Szóval még az is simán lehet, hogy maradunk NB III-asok. Ha nem, abban biztos vagyok, hogy az ETO Akadémiának vagy ETO II-nek reszeltek, mert a megye egyben bohóckodni fölösleges. Egy MÁVDAC elleni 10-0-nak semmilyen sportértéke nincs.

Amin mindentől függetlenül erősen elgondolkodtam, hogy vajon milyen érvek állnak amögött, hogy tartósan Szekeres Adrián legyen itt még a tréner? Mondjuk ahol Antonio M. szabadon garázdálkodhatott hosszú időn keresztül, ott bármi megtörténhet.

Hajrá ETO! Hajrá fiatalfoci!

*

ETO Akadémia – Komáromi VSE 0-1 (0-1)

146 néző, vezette: Holczbauer (peckesen)

ETO Akadémia: Gyurákovics 2.5 – Selyem 2.5 (66’ Bakó 2), Szujó 2, Kovács 2.5, Tudor 2 (79’ Bíró 0) – Bánáti 3.5, Riquelme 2 – Mitring 2 (84’ Mascoe 0), Tarcsy 2.5, Hamed 2.5 – Huszár 1.5. Edző: Szekeres Adrián

KVSE: Bánfalvi – Köles (67’ Szecsődi), Nagy T., Nagy Zs., Tifán-Péter – Nagy Z., Jankovics (67’ Erhardt) – Irmes (67’ G.Biró), Berzsenyi (55’ Popovics), Sandal – Kalmár (79’ Wágenhoffer). Edző: Burányi Tamás

Gól: 9’ Sandal (11-es) 0-1[Az osztályozásnál 1-től 6-ig terjed a skála, ahol a hatos a legjobb érdemjegy. Fontos tudnivaló, hogy van feles osztályzat is, illetve az kap értékelést, aki legalább egy fél félidőt (23 perc) a pályán töltött. Ha valakit kiállítanak, nem vonok le tőle automatikusan semmit, de a kalkulus meghatározásakor figyelembe veszem a rosszalkodását.]

Kategória: mindenmás | Címke: , , , , , , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése