– Két perc alatt bent vagy­tok – tett egy nagy X-​​et az egyik sarokra az alber­gue köze­lé­ben –, itt a megálló.

– És gya­log milyen messze van?

– A megálló?

– Nem, a központ.

– Fú, nem­tom – vonta meg a vál­lát, mintha még soha nem jutott volna eszébe, hogy gya­lo­golni is lehet.

Mon­da­nom sem kell, hogy egy perc­cel később már a tér­ké­pet for­gatva az alig fél­órá­nyi gya­log­lásra lévő bel­vá­ros felé cap­lat­tunk a fül­ledt és nem túl for­gal­mas utcákon.

León már az első pil­la­nat­ban elnyerte a tet­szé­sün­ket. Bár hoz­zá­vető­leg ugyan­ak­kora, mint Bur­gos, vala­hogy mégis nagyobb­nak tűnt. Az alber­gue körül futó jel­leg­te­len utcá­kat elhagyva egy­szer csak magas és csu­pa­üveg épü­le­tek között talál­tuk magun­kat, ahol csak úgy nyüzs­gött az élet. Kocsik tül­köl­tek és ele­gán­san öltö­zött embe­rek igye­kez­tek haza a mun­ká­ból, a bel­vá­ros sétá­ló­ut­cái pedig majd kipuk­kad­tak a kávé­há­zak tera­szain zsi­bongó tömegtől.

A több­na­pos vidéki porosz­ká­lás után a leg­na­gyobb fel­üdü­lést mégis az jelen­tette, hogy a város nem csak zarán­do­kok­kal volt tele. A világ min­den tájá­ról érkező turis­ták cso­por­tokba verődve kat­tint­gat­ták fény­ké­pező­gé­pe­i­ket, a helyiek pedig sietős lép­tek­kel fel­nézve tűnőd­tek, hogy vajon mi olyan érde­kes egy utca­sa­rok­ban, ami mel­lett ezer­szer elmen­tek már életükben.

Az első utunk ter­mé­sze­te­sen min­den vala­mi­re­való spa­nyol város büsz­ke­sé­gé­hez, a kated­rá­lis­hoz veze­tett, amely León­ban a hatal­mas Regla téren áll. Mivel semmi jel nem muta­tott arra, hogy nyitva lenne, ezért csak lus­tán körbegyalogoltuk.