« | Aztán úgy 11 körül, már teljes sötétségben a zene elhallgatott, a fények kialudtak, érezhető izgalom futott át a tömegen és mindenki a templom felé nyújtogatta a nyakát. Sikongatás hallatszott, majd a fejek fölött megláttuk a tér felé tartó színes szikraesőt. Éva belém karolt, amivel egyáltalán nem számoltam, amikor azt terveztem, hogy beugrok majd a mögöttünk álló nagy, zöld, műanyag szemetes-konténerek egyikébe, ha a bikák túlságosan közel merészkednének hozzánk. Rántottam egyet a karomon, de mivel Éva jó erősen szorította, csak elhűlten néztem, ahogy szétnyílik a tömeg és a sikoltozó futókat követve berontanak a térre a szikrázó szarvú bikák. Egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér, majd rosszalló pillantással a két perccel előbb még a tömeg szélén pár csontrészeg amerikai diáklány körül legyeskedő Dant kerestem a szememmel. A félelmetes „bikák” ugyanis mindössze két, vascsövekből eszkábált szarvszerkezetet cipelő férfi volt. – Tudtam, hogy nem lehetnek igazi bikák – lazított a karom szorításán Éva. – Ja, minek kell így sikonyálni! – csóváltam a fejem a tömeg felé. A műszarvak jól meg voltak tömve puskaporral (néha-néha még rakéták is kilövelltek a szerkezet tetejéből), így a két munkáskesztyűs „bika” még jó ideig kergette a vadul rikoltozó népet – főleg a gyerekeket – körbe-körbe. Amikor aztán a szarvak szép lassan elcsendesedtek, terjengő füst borította be az egész teret, amiben pár kisgyerek mutatóujjakkal szarvakat formálva izgatottan kergette egymást. Szép lassan aztán mindenki szétszéledt, és az amerikai diákok mögött mi is elindultunk vissza az alberghez. 119/382
|
» |
Megosztás: