I.3. HÓDÍTÓHADJÁRAT
az írás a magamra-ébredés eszköze
az olvasónak ehhez semmi köze
azáltal alakítom ki magamat
hogy női szubsztanciákba szórom magomat
a szenvedést párolom szeretetté
rendszerem egyszerűen az egyszer-eggyé
úgy oldom-toldom tégelyeimben a módszert
mint szerelemrabló hatékony altatószert
hiszen életemet akár be is fejezhetném
itt ennél a lezárt fejezetnél
felépítettem egy kacsalábon forgó családot
ámde a vörösvércse-villám belevágott
szedegetem össze a szerelem-romokat
rokonszenvre intem a rokkant rokonokat
elvetem szemembe a nevetés-szemeket
arcomból vések vészterhes műremeket
a seholse-pallón semmiben himbálózom
fényességes fenyegetésekkel dobálózom
nem akarok megöregedni bölcs-ősszé
se visszacsecsemősödni csemcsegő bölcsőssé
örökké égő láng legyen lelkem-végzetem
dolgom eleven hódítással végezzem
míg lassan megszületik belőlem Imar Itul-ka
hunok ősivadéka sumérok Nimród-Attila-fia
a Dávid-egy a Góliát-légió ellen
a szemtelen szennyen győz a szelíd szellem
az írás a magamra-ébredés eszköze
az olvasónak ehhez semmi köze
I.5. TÖRTÉNELMI EXPEDÍCIÓ
kietimologizálják egymást ezek a népek a Kárpát-medencéből
Moloch szór a cemendéknek árpát a csárda-kietlenben
démonokkal szemben kell megvédenünk a bálványzó vulkánt
konok emberek a kútkáván kánkánt dévajkodnak
a mesterséges határokat átszeli széles szárnyaival a turulmadár
kontár radarok hiába lövellnek szeles égbolton illatszereket
maroknyi lélek tűzmag-hitével győz a szétszórt magyarság
Festő Hegedűs György ükapám igric- s boszorkány-mester
göröngybe hegedő testével termeszt szobor-glicíniát
századok artériáin fröcsköl a szivacsos csontba a fény
Niagara-ének abszurd csodáiba duzzad az erkölcs
barnálló éjszakából bivalyszem-csillag vöröslik izzón
zóna-vitorlák istálló-galakszisát sürgeti ingyen Isten
legszentebb nevét tévedésből se szabad emberére cserélnünk
hieroglifákká válnak felmagasztosult sóhajtásaink korunkban
korhadt unkák florilégiumában betegszenek kanál-hivatásaink
nem merünk egyszerűek és gonoszak lenni a halálhoz méltón
nóták létráin tülekszünk üres kamaszok menekültjei
nem ragad el bennünket a nevetségesség zengő varázslata
teknőben tevékenykedő gésa-zárdát darál elménk
erőlködésünkből ernyedt ernyők ritka fakírjai fakadnak
hülye reklámok hernyótalpasain reszket a parázna föld
döfködik kereszt pórázára hüvelyezett málló pórus-renyhék
túlterhelt idegeink arzenálját zene sűríti vers-indulattá
átlagos virítós ezer tallérját ingadozva hengeríti utálat
összemossa a vérittas gyilkosokat a győztes mártírokkal a végzet
tegzében lakkosra satírozott asszonyok kosara szösszen
világos éjszakában vonulnak véleményeink szürke termeszei
I.6. APOTEÓZIS
a szellememmel tartok össze mindent
a szellememmel igenelem Istent
a szellememmel tiltom a gyönyört
a szellememmel dicsérem a kört
s a szellemem fog majd a sírba vinni
a szellemben nem szűnök soha hinni
a szellemmel vonszollak ide téged
szellem szavára érem el a véget
lepedő nélkül láthatatlan csendben
fellegként száll felettünk el a szellem
az anyagsemmi sötétjébe esve
felolvad mint vallomásban az eszme
a szellememmel rajonglak körül
szellememnek a szellemed örül
a képek könnyen elszivároghatnak
de mögöttük ott leng a láthatatlan
ésszel felfoghatatlan tiszta lényeg
szellem nélkül nem is szerethetnélek
belezavar az Isten a pokolba
hogy az ember önmagát káromolja
lehántva magáról a ronda héjat
szellemet váltson: megváltót és újat
s hagyatkozzon a fényes semmire
mely semmi: de a mindenség szíve
nincs állaga-formája és színe
nem hasonlíthat soha semmire
csak Istenre: aki sóvárgó szellem
s beteljesíti küszködő szerelmem
I.9. ÁLDOZATI ELŐÓDA
tudsz-e rajongani értem? lelkesedni
a soha-meg-nem-valósulóért? a lehetért?
kiásod-e magad a rád-göngyölődő szürke
jelentéktelenségek tömkelegéből? lesz-e elég szív
benned törékeny Beáta bírni a sorsot? nemcsak
a kiheverhetetlen csapásokat és ledér lemondásokat
de elviselni a hamis dicsőség és álságos kevélység
divatos diadalmát? át tudod-e rágni magad
a torzító tükrök foszforeszkáló foncsorain? bírsz
követni engem a kietlen kivetettségben? most
dől el minden a fokozhatatlan fókuszos csendben
most olvad fel édes mosolygásodban a konok
világegyetem! most sarkosodnak csucsorodó csókjaidban
a viaszhatszögű csokoládépaloták villogó csodái !
most válsz velem eggyé vagy válsz le rólam málló
ruhadarabként : te egyetlenné bűvölt megváltott
asszony – boldogságosságba emelt Ninhurszág-csillag
szinte hallom szellemfüleimmel mint töröd
lélegző légkalapácsként köztünk a közöny kőfalait
s női-növényi indulataiddal-indáiddal szerzel
szervezel a semmianyagban melegen párolgó ritka
szerelmet: pirosan lihegő-libegő selymét szent
összetartozásunk élő ligetének mély sétaterének –
azt hiszem konturjaimat vesztem lassan messze
szemedben eltávolodom összetéveszthetően az idő-csődből
előcsődülő elementáris ködben: de megrendült – meg-
rendítő reszketésünk és reményünk rendjét (egybe-
szakasztó földrengésünket) csak ez az áldozat áldja!