Nem válaszoltam. Apám már biztosan izgatottan vár. Nitambinível odaértünk a fogadóterembe. Szemeimet a földre szegeztem. Nem volt bátorságom Krisnára nézni. Mihez kezdek, ha nem tudom kiállni elbûvölõ látványát? Mielõtt üdvözölhettem volna, Krisna dallamos hangon megszólított:
      – Krisná-déví! Erõs vagy, és minden kedvezõ tulajdonsággal teljes. Sok gonosz ember fog miattad elpusztulni ezen a földön, s újra helyreáll majd az örök törvény. Életre szóló fogadalmat tettem, hogy megvédem és megszilárdítom a dharmát. Te is ugyanezért a célért születtél meg. Kérlek, fogadd hát hódolatomat!
      – Ezért ajánlottam az én Krisnámat egyedül Krisna lábaihoz! – mondta apám. – Ó, Krisna! Névadó ceremóniája óta Krisná mindig is a te lábaidhoz tett felajánlás maradt. Kérlek, adj oltalmat neki lótuszlábaidnál!
      Lehajtott fejjel szememet továbbra is Krisna kék lótuszlábaira szegeztem, s néhány pillanatra beléjük feledkeztem. Krisna arrébb lépett. Nyugodt, édes hangon beszélni kezdett.
      – Drupada király, Krisná-déví nem közönséges nõ. Rendezz szvajamvarát a számára. Csakis Árjavarta legnagyobb hõse méltó arra, hogy a férje legyen. Ha felajánlod valaki lába elé, mint egy szolgát, azzal csak megsérted. Krisnát egyedül az veheti nõül, aki az összes férfi közül a legkiválóbbnak bizonyul.
      – Ó, Krisna! – kiáltott fel apám fájdalmában. – Ki lenne Árjavartában nagyobb hõs tenálad? Ha a szív Krisnát választotta, mi szükség a szvajamvarára? Ha te jelen vagy, ki más tudná elnyerni Krisná kezét?
      – Márpedig létezik ilyen férfi. Ezért szvajamvara nélkül senkinek sincs joga elfogadni Krisná kezét – mondta Krisna, és alig észrevehe-tõen elmosolyodott. Úgy tûnt, mintha az a mosoly csak arra volna jó, hogy felkavarja a fiatal nõk szívét, és elrabolja belõle mindazt a nektárt, amit ott õriznek. Szakhí intett, hogy akasszam végre Krisna nyakába a kezemben tartott füzért. Úgy is tettem volna, de a kezeim nem mozdultak. Nem a Krisna iránti szerelembe õrültem bele, egyszerûen ügyefogyott voltam.
      – Ki lenne az a férfi? – kérdezte ekkor apám. – Krisnán kívül ki az, aki méltó párja lehetne Krisnának, szívem egyetlen kincsének?
      – Született a földön egy kiváló személyiség, aki Hari-hara, Brahmá és Indra erejével van felruházva – válaszolta gyengéd, szeretetteli hangon Krisna. – A harmadik Pándava, Ardzsuna az, apám húgának a fia. Úgy egy évvel lehet fiatalabb nálam. Ardzsunának és nekem atyai ágon ugyanazok az õseink. Ardzsuna lényem egy részébõl született. A Hold-dinasztiából származó Jajáti királynak és Sukrácsárja leányának, Dévajáninak volt egy fia, Jadu. Jajáti második felesége, Hajhéja király leánya, Szarmistá méhében pedig Vrisaparva Púru fogant meg. Õ volt a Kauravák és a Pándavák õsatyja. Ó, király! Ardzsuna vitézsége elõtted sem ismeretlen. Az õ jelenlétében én nem vagyok méltó Krisnához. Ardzsuna nemcsak unokaöcsém, de meghitt jó barátom is. A testünk különbözik ugyan, de a lelkünk egy. Ha egy olyan világhírû hõs lesz a vejed, mint Ardzsuna, egészen biztos, hogy hírneves leszel. Ez pedig fogadalmad beteljesüléséhez vezet.
      Apám nagyon örült. A hõs, aki annak idején Dróna parancsára elfogta, most a veje lesz. Vitézsége a porba tiporja majd Dróna gõgjét! Drupada rajta keresztül áll majd bosszút az õt ért sérelemért. Ha a hõs, akiben Dróna csak egy tanítványt látott, Drupada veje lesz, ismét emelt fõvel állhat elé. “Dróna, mindeddig lázasan igyekeztél, hogy kiképezd a vejemet – mondja majd neki. – Ha tudtad volna, hogy a legjobb diákod a vejem lesz, talán nem tanítod meg a harcászat minden fortélyára. De most már le tud gyõzni, így mától fogva az alattvalóm vagy!”
      Apám gondolatai az arcára voltak írva. Legyen az Krisna vagy Ardzsuna, a vejének a legkiválóbb hõsnek kell lennie! Ha Ardzsuna volt az a võ, aki bosszút tud állni Drónán, mi kifogása lenne ellene?
      De mi lesz velem? A virágfüzért, amit egész délelõtt fûztem, hogy majd Krisna nyakába tehessem, most Ardzsuna nyakába kell akasztanom. Ráadásul Krisna parancsára! Csupán mert az áldozati tûzbõl született Jágjaszéní vagyok, nekem nem lehet saját akaratom, nekem nem lehetnek saját vágyaim? Születésemet, életemet és halálomat mind-mind valaki más rendelte el. Miért jöttem, miért maradjak életben? Miért haljak meg? Mi a célja mindennek? Semmit sem tudtam. A tudatlanság volt az egyetlen támaszom. Amikor Krisna észrevette csalódott és aggodalmas arckifejezésemet, gyengéden így szólt:
      – Draupadí-déví, arra születtél, hogy elpusztítsd apád ellenségeit. És nemcsak apád ellenségeit, de a világ összes gonosztevõjét is. Ha le akarjuk gyõzni a külsõ ellenséget, elõször a belsõ ellenséget – az érzékeket – kell leigáznunk. Hagyj fel a vágyakkal, mondj le a vágyakozásról, az elme, a szív és a szellem késztetéseirõl, hogy megszilárdíthasd a dharmát! A nemesebb célok kedvéért fel kell áldozni az önzõ érdekeket. Ez az, ami megnemesíti az életet.
      Megértettem, hogy Krisna a dharma elõmozdítója. Abban a pillanatban neki ajánlottam magam. – Ó, Krisna! – suttogtam. – Ha a tetteim nem az enyémek, akkor tetteim gyümölcsei sem azok. Én nem tudok semmit. Bármit is parancsolj, egy nemesebb cél szolgálatában engedelmeskedni fogok. De én csak egy egyszerû, halandó nõ vagyok. Hogy tudnék felülemelkedni a kéjen, a dühön, a kapzsiságon és az illúzión? Ha te nem adsz erõt, hogy fogok egyszerû nõbõl istennõvé válni?
      A könnyeimmel öntözött virágfüzért nem Krisna nyakába, hanem a lábaira helyeztem. Egyszerre mintha szertefoszlott volna a fiatalságom: gyermekké váltam. Nekem nem volt gyermekkorom, hiszen ifjú testtel születtem. Milyen kellemes volt a gyermekség finom, egyszerû, tiszta tudatlansága! Éreztem, az élet végsõ célja abban rejlik, hogy a tudatlanság cseppjeit a bölcsesség óceánjának, Krisnának a lábára csepegtetem. Eltökélten a szívembe zártam kedves szakháját, Ardzsunát. Mi mást tehettem volna? Tudatlan gyermek voltam, azokkal a játékokkal kellett játszanom, melyeket feljebbvalóim a kezembe adtak. Boldognak kellett lennem, és tovább élnem. Ki voltam én, hogy megmondjam, ki legyen a játékszerem és miért?
      Mielõtt elment, Krisna halkan azt súgta a szívemnek: “Krisná! Tudnod kell, hogy Krisna örökké szeretetre éhes. Sohase csomózd össze a szeretet kötelékeit, melyekkel Ardzsuna szakha megkötözött! Jogom van osztozni Ardzsuna iránti szeretetedben. Ardzsuna minden gyõzelmében és vereségében a társa vagyok. Részesülök mindenbõl, amit kap, és osztozom mindenben, amit elveszít. Evés elõtt Ardzsuna felajánlja nekem az ételét. Még vizet sem érint anélkül, hogy ezt ne tenné meg. Én azonban nem eszem meg az általa felajánlott ételt: csak az odaadását fogadom el. Ugyanígy, bár Ardzsunához tartozol, lényed bensõ, legfinomabb részével örök, halhatatlan a kapcsolatom. Erre mindig emlékezz!”
      Ez volt az a pillanat, amikor kétfelé szakadtam. Lényem finomabb része utat talált magának ragyogó, sötétkék lényegéhez. A másik részem, a szvajamvarára váró Draupadí teste ottmaradt, a földi örömök, vágyak és aggodalmak között, a királyi palotában, Panycsálában, Ardzsunára várva.
      Milyen furcsa is az ember elméje! Mennyi mindent elfelejt, s ugyanakkor mennyi minden vésõdik bele kitörölhetetlenül! Máris elfelejtettem, hogy apám elõször Krisnának ajánlott fel. Most Ardzsunáról álmodoztam, a legnemesebb hõsrõl. Vajon milyen lehet? Olyan, mint Krisna? Egy második Krisna? Mi más lehet, ha megfelel Krisna szívének és elméjének?