Elizabeth Bard: Piknik Provence-ban (részlet)

1. fejezet | Piknik Provence-ban

Általában nem társalgok tehenekkel. De ezek a tehenek kivételesek, sőt nélkülözhetetlenek. Ha ők nincsenek, rögtön hamvába hal a helyben készült provence-i fagylaltötletünk.

– Üdv, hölgyeim! – szólítottam meg őket bátran, miközben a csontos farukat fürkésztem. Egy amerikai számára kicsit soványkának tűntek a finom levendulafagylalthoz. De Franciahonban vagyunk, ahol az sem lep meg, hogy a tehenek is úgy festenek, mintha diétáznának. Egyébként tökéletes közönnyel figyelték, ahogy lassan belesüppedek a kora tavaszi sárba. Az egyik végül felnézett, és teljes figyelmét nekem szentelte. Mélyen elgondolkozva rágcsált egy nyaláb szénát, hatalmas, csillogó szeme körül tökéletes fekete kontúr, mint Elizabeth Tayloré Kleopátra szerepében. Egyszer csak a bakancsom felé biccentett, aztán újra rám nézett, mintha azt mondaná: Excusez-moi, madame, de a cipője olyan tiszta, hogy még nagyon újonc lehet itt. Nagyon-nagyon. Mi pedig általában nem adunk tejet manhattani születésű egyedeknek. Ha az esküvőm napján valaki azt mondja nekem, hogy tíz évvel később egy provence-i réten ácsorgok majd, és sovány tehenekkel csevegek, valószínűleg udvariasan bólintok, és a gyöngy nyakékemet morzsolgatva annyit mondok, összetéveszt valakivel. Lám, az ember tévedhet.

Eredetileg csak néhány napig akartunk maradni. Napfényre vágytunk és egy jókora palack Côtes du Rhône-ra.

Céreste Avignontól keletre fekszik, egy óra járásnyira, és nem a legelőkelőbb környék. A régi római út mentén nyíló völgyben elhelyezkedő falucska ezerháromszáz lelket számlál, a helybéliek már megszokták, hogy a turisták csak útba ejtik őket a közeli, jóval látványosabb hegyi települések – Saignon, Lourmarin – felé. Az egyetlen főutcán van hentes, két pékség és egy kávézó műanyag székekkel és zsúptetővel. Az ember huszonöt perc alatt eljut a pislogó neonreklámmal jelzett patika előtti körforgalomtól a helység másik végén magasodó, lombos platánsorig. Ha éppen a kesztyűtartóban kotorászunk a tartalék napszemüveg után, akár el is mulaszthatjuk. Ám mi, azaz egy kimerült francia hivatalnok és a várandós amerikai felesége, pont ezt a helyet választottuk a tíznapos húsvéti vakációnk idejére. Gwendal és én húztuk a gurulós bőröndöket, és akkora zajt csaptunk a vidéki panzió macskaköves udvarán, mint egy-egy postakocsi. A ház – La Belle Cour – kellemes, tele könyvvel, kanapéval, süppedős párnákkal, betölti az ingaórák súlyos tiktakolása. Csigalépcsőn kapaszkodtunk föl a szobánkba (senki nem ajánlotta, hogy fölvisz a hátán, pedig talán elfogadtam volna), a fehérre meszelt falak hűvöse válaszolt az érintésemre. Az ágyon hívogató, alaposan kitömött párnák. Leültem, sőt lesüppedtem – a hasam, mint az ólomnehezék – a zsenília ágytakaróra. Eszembe jutott az a másik csigalépcső, a párizsi szerelmi fészkünk, a harmadikon. Tíz éve ott ebédeltem először egy jóképű franciával, és lényegében ott is ragadtam. A francia szerelem ma francia férj, én pedig jöttment párizsi lettem. Tudom, a városban melyik pékségben sütik a legjobb croissant-t, folyékony franciasággal értekezem a telefontársaság emberével (ez jóval nagyobb teljesítmény, mint sokan feltételeznék), és a legkisebb habozás nélkül rendelem meg a nyúzott nyulat a hentesnél.

Az utóbbi öt évet állandó mozgásban töltöttük. Gwendal alapított egy sikeres tanácsadó céget, és a filmiparban kezdett dolgozni, ahogy egykor megálmodta. Én pedig, gyanús átalakulással, részmunkaidős újságíróból teljes munkaidős íróvá lettem. Az első könyvem és az első gyermekem megszületésére vártam. A lakásunkban működött a kandalló, és a fürdőszobában egy kádra emlékeztető képződmény állt. A harmincas éveink közepén jártunk, mélyen (bár teljesen kimerülten) szerettük egymást, a dolgok kezdtek alakulni. Gyerekkoromban gyakran elképzeltem ezt az állapotot, egész életemben erre vártam: üldögélek majd eredményeim magaslatán, és szemlélem a kilátást. Az utóbbi időben mégis aljasul a bőröm alá kúszott egy másik érzés. Nevezzük oxigénhiánynak! Csata utáni fáradtságnak. Lehet persze, hogy csak a kicsi feszült neki a hólyagomnak, de az biztos, hogy egyre inkább úgy tűnt, az a magaslat teljes súlyával rám nehezedik. Amikor vacsorához öltözve lementünk, már négy pohár és egy palack rosé állt a kinti kovácsoltvas asztalon. Angela, angol házigazdánk, egy tányér gressint, cigarettaszipka vékonyságú sóspálcikát hozott, egy tálkában pedig kandírozott gyömbért. Magas volt és elegáns, egy iskolás lány alkatával, pamutba és kasmírba bugyolált válla fölött ezüst fülbevaló lengedezett. A szája szögletében mindig készen álló mosoly azt súgta nekem, kettejük közül ő a mókamester. A férje, Rod a rózsás arcszínéhez illő pasztellszíneket viselt. A szeme csillogása mintha azt jelezte volna, örömmel sír esküvőkön és filmeken. Abban a pillanatban megkedveltük mindkettejüket.

– Szóval, mi szél hozta magukat Céreste-be? – kérdezte Rod, miközben bort töltött Gwendal poharába. Ugyan még egyetlen terhes nőt sem tartóztattak le Franciaországban, amiért megivott egy pohár bort, azért inkább önmegtartóztatóan maradtam az ásványvíznél.

Gwendal tétovázott, kereste a választ, ami mégsem arról árulkodik, hogy zarándokútra jöttünk. A férjem nagy csodálója René Charnak, a francia költőnek, az ellenállási mozgalom egyik vezetőjének. Tudtuk, hogy Char a háború alatt Céreste-ben lakott. Mivel a terhességem harmadik harmadába léptem, nem akartam repülőre ülni, ezért úgy döntöttünk, felfedezzük a Luberon hegységet, a Char leghíresebb költeményeiben ábrázolt tájakat és eseményeket. Talán furcsa, hogy ezt a helyet választottuk. Mások meg madármegfigyelésre mennek. Alighogy kiejtettük Char nevét, Angela letette a poharát, eltűnt a ház belsejében, és egy apró, fehér, puha fedelű könyvvel a kezében tért vissza. Olvasták? Ez a legutóbbi könyv róla.

Kiderült, hogy a történelem itt kopogtat a szomszédban. A háború alatt Char szenvedélyes szerelmi viszonyba bonyolódott egy fiatal falusi nővel, Marcelle Pons Sidoine-nel. Együtt éltek, és az asszony otthonából irányították a helyi ellenállást. Marcelle lánya, Mireille 1940-ben nyolcéves volt. – Most jelentetett meg egy könyvet a René Char mellett töltött gyerekkoráról. Néhány házzal följebb laknak. A bal oldalon. Szeretnének találkozni vele?

Gwendal szemében izgatottság csillant, aztán félénkség váltotta fel. Szinte láttam, ahogy kattog a francia agya. Mégis, mit mondhatnék egy vadidegennek. Tíz év egy ágyban egy amerikaival nem elég egy európainak ahhoz, hogy levetkőzze természetes tartózkodását. Végül mégis a kíváncsiság győzött, szóba sem jöhet, hogy elutasítsuk az ajánlatot.

Telefon, udvariaskodás. Mireille az elkövetkező napok valamelyikén szívesen lát minket.

Miután egyeztettük az időpontot, nekiláttunk a környék felkutatásának. Másnap délelőtt, míg én a virágos udvaron olvasgattam, Gwendal kirándulni indult. Ki kellett gyalogolnia magából az utóbbi munkás hónapokat. Két évvel azelőtt a saját kis cégét egy nagyobbal egyesítette, és kidolgozta a belét is (a franciáknál ritka munkamán fajhoz tartozott). Mostanra eljutott arra a pontra, hogy kicsúszott a kezéből a stratégiai irányítás. Mint egy pantomimos, aki a láthatatlan doboz tetejét feszíti: ott volt a nagy fizetése, címe-rangja, mégis csapdába került. Angela és Rod megmutatták neki a szomszéd Montjustin nevű faluba vezető ösvényt, a temető mögött. Tisztább napokon jól látni innen az Alpok havas csúcsait. Gwendal délben ért vissza, a haja lucskos az izzadságtól, a bakancsa csupa sár. Nekem öltönyben és nyakkendőben is tetszett, de rövidnadrágban tagadhatatlanul öt évvel fiatalabbnak látszott.

Ha nem vagyok hat hónapos terhes, akkor is kérdéses, hogy mennyit gyalogoltam volna. Gwendal a vad breton partokon nevelődött, és mindig közelebbi kapcsolatot ápolt a természettel, mint én. Neki fontos a látvány, a szikláknak verődő, haját borzoló fuvallat, a tüdejét feszítő fehér szellem. Én, az aszfalt hercegnője, a városban születtem és nevelődtem. Marilyn Monroe-hoz hasonlóan azt szeretem, ha az aluljáró szellőzőjén át érkező fuvallat lebbenti a szoknyámat, és csiklandozza a combomat. Legszebb látványnak pedig a jól megrakott ebédlőasztalt tartom. Ezért aztán vásárolnunk is kellett. A panzióban nem szolgáltak föl ételt, de a legtöbb délután balzsamosan enyhe volt, nem csoda hát, hogy Gwendallal a piknik mellett döntöttünk. Mintegy tizenhat kilométerre nyugati irányban, a Luberon-hegyek kanyarulatait ölelő úton, az apti piac jelentős intézmény Provence-nak ezen a részén. Szombatonként, reggel nyolctól déli tizenkettő harmincig az egész város piaccá változik, az óváros peremén elhelyezkedő parkoló, a hegyes óratornyok és karcsú boltívek alatt a macskakő, minden fasor, minden placette, azaz terecske megtelik a legkülönfélébb sajtokkal, zöldségekkel, kolbásszal és a helyi levendulamézzel.

Az évek során egyre inkább a francia piacokat éreztem a természetes élőhelyemnek. Őszintén bevallom, hogy amit a befogadó országomról tanultam, azt nagyrészt az asztal körül, autour de la table tettem. A bevásárlás, főzés, étkezés olyan szerves része lett a franciaországi életemnek, hogy már visszaemlékezni is nehéz azokra a régi New York-i napokra, melyeken az ebéd azt a tizenöt percet jelentette, míg elslattyogtam a kínai salátabárba, aztán vissza az íróasztalhoz. Az első boltívig sem jutottunk, mikor mellbe vágott az eper zamatos illata. Nem a látvány, csak a szag. Néhány járókelő feje fölött kiszúrtam az összecsukható asztalt és a sötét hajú anya-lánya párost, akik apró vesszőkosarakat rendeztek sorokba. A szív alakú gyümölcsökön tökéletes, zöld levélkorona. Apróbbak és halványabbak voltak, mint szörnyszülött vérvörös rokonaik, melyek általában Spanyolországból jutottak el hozzánk.

Figyelmeztettek minket, hogy húsvét a turistaszezon kezdete, az árak a párizsiakra emlékeztettek, sőt. De az ember lányának ennie kell. Pláne, ha abban a kifejezetten helybélieknek járó kiváltságban lehet része, hogy a szezon első carpentras-i epréből ehet. Vettem egy kosárkával magunknak és Angelának is, de megkértem a sötét hajú asszonyt, tegye el, míg visszajövök érte. Az volt az érzésem, sok cipelnivalónk lesz.

Elmentünk egy fürjtojást árusító férfi mellett, az apró, pöttyös tojások alig voltak megkülönböztethetőek a chocolatier kirakatában látható, húsvétra készült hasonmásuktól. A zsenge spárga csinos kötegekben szalmaágyon hevert. Hasztalan lett volna az ellenállás. Biztosra vettem, ha kedvesen megkérem Angelát, kölcsönad egy edényt, és a tűzhelyen egy rózsát a blansírozáshoz.

Lépteink lassultak, egyre sűrűbb lett a délelőtti tömeg. A boulangerie mellett éppen dugó képződött. Egy kovácsoltvas kézikocsi – a New York-i sósperec-árusé elegánsabb kiadásban – állt az ajtó előtt. A croissant-on és a pains au chocolat-n kívül vaskos kovászolt kenyércipók is sorakoztak rajta. Némelyiken reszelt Gruyère sajt és bacon, másokon pörkölt hagyma és ajóka. Egy táblán krétával a Fougasse felirat állt, ez a focaccia, az ízesített lepény helyi variációja lehetett. Egy pörkölt dióval megszórt, frissen megolvadt Roquefort sajttól illatozó darab fölé hajoltam. Tökéletes lesz a piknikünkre, omlós, könnyen téphető, és elég zsíros ahhoz, hogy megnyalogathassam utána az ujjaimat. A sétálóutcán a gyalogosok tömege a szilveszteri Times Square-re emlékeztetett, csoszogó lábak és hegyes könyökök mindenütt. A csuklómat vágta már a sok műanyag szatyor, egyre kívánatosabbnak láttam hát a mángoldos stand mellett árusított színes szalmakosarakat. Egy mellékutcába tértünk, asztalokon élénk színű szövetbálák, tálkákban csillogó zöld olajbogyó, onnan egy terecskére jutottunk. Felmértem a reggeli fogást. Itt volt, ami eddig hiányzott, a francia étkezési kultúra szerves része: a charcuterie, azaz hentesáru. Odaléptem egy minden jelzés nélküli fehér furgonhoz, anyánk az ilyentől óv gyerekkorunkban. Nyitott oldalában ősrégi rozsdamentes acél pult és vitrin. Megrakva vastagra szeletelt disznóhússal, fűszerezett friss kolbásszal, még házi készítésű véres hurka is akadt, boudin noir maison (piknikre nem ideális, de már azon járt az eszem, mennyit tudnék begyömöszölni hazafelé a bőröndbe). Végül a patkó alakú, kakukkfűvel és fekete törött borssal ízesített szárazkolbász, a saucisse sèche au thym mellett döntöttem. Biztosra vettem, hogy Gwendal elhozta az édesapja bicskáját.

A franciaországi bevásárlástól mindig megéhezem. Néhány napra elegendő eleséggel fölszerelkezve nagyon is készen álltunk az ebédre.

A rákövetkező kedden, pontban háromkor mentünk kávéra Mireille-hez, Char háború alatti szerelmének lányához. A hetvenes, sötét hajú nő az ajtóban üdvözölt minket, gyapjúszoknyát és praktikus cipőt viselt, rózsaszínű blúzt és hozzáillő kendőt. Az aprólékos figyelemmel helyrehozott tizenhetedik századi postakocsi-állomás kőboltívei alatt haladtunk, itt élt Mireille a férjével és Marcelle-lel, a mostanra 94 éves édesanyjával. A földszinten jártunk, a fogadó korábbi konyhájában. A kőkandalló nyílása akkora, hogy majdnem belefértem. Könnyű volt elképzelni az izzó fahasábok fölé alacsonyan fölfüggesztett főzőkatlant, mely mindig készen állt, hogy fogadja a lovaikat itató utazókat, akik az első hajnali fénnyel odébb is álltak.

Az egyetlen ablaknál terített asztal állt. A fehér abroszon fa tolltartó, bőrborítású fülhallgató és összegubancolt drótok. Mintha valaki ósdi bűvészmutatványra készülne. Nem tudtam, mire számítsak. Addig a pillanatig René Char alig jelentett nekem többet, mint a sok név közül egyet a könyvespolcon. Ha az ember hozzámegy egy külföldihez, miközben ő lesz a külföldi, a kulturális szakadék veszélyes lehet. Gwendal és én más-más oltárt imádtunk. Amikor megismerkedtünk, ő nem látta a Bajnokok reggelijét, én nem láttam a Négyszáz csapást. Az első lassút a 80-as évek Wham! duójára táncoltam, ő valami számomra ismeretlen olasz popsztárra. Kamaszkori gyötrelmeimet (voltak) John Donne táplálta, az övét Rimbaud. El se merem mondani, mi történt, amikor először próbáltam megetetni vele egy Twinkie-t. Angol irodalomból egészen olvasottnak számítottam, de Gwendal néhány lelkes fölolvasását leszámítva René Char költészete és élettörténete teljesen ismeretlen volt előttem. Tudtam, hogy Char Braque, Picasso és André Breton barátja volt, a két háború között sok értelmiségi útjai keresztezték egymást Párizsban. A második világháború alatt a francia ellenállás egyik vezető alakjának számított, fogadta a Londonból érkező fegyverszállítmányokat, rejtegetett fegyvert és embereket, rejtegette azokat a fiatal franciákat, akik megtagadták a service du travail obligatorie-t, a németországi kötelező munkaszolgálatot. 1944-ben Algériába ment, hogy segítsen De Gaulle-nak előkészíteni Dél-Franciaország felszabadítását. Ám alighogy leültünk az asztalhoz, kiderült, hogy Mireille nem a nyilvánosság számára jól ismert alakról akar mesélni nekünk.

– Char mintha az apám lett volna – mutatott egy levelet. A férfi egyenletes kézírással írt, a betűi kicsit előre dőltek, kis kacskaringóval minden nagy L alsó kunkoránál. Mireille kinyitotta a repedezett fa tolltartót, és megérintette egy töltőtoll megfeketedett hegyét. Amiről beszéltünk, mindössze hetven évvel azelőtt történt, mégis úgy bánt ezekkel a tárgyakkal, mint ősi ereklyékkel.

Igazi provence-i stílusban múlattuk a délutánt: kávé, még egy kávé, konyak és rá még egy. Mireille pedig mesélt, álhírekről, falusi kollaborátorokról, Charról, aki segített neki leckét írni a fatüzelésű kályha mellett. Hol ellágyult és nosztalgiával emlékezett, hol a helyi paysans, a földművesek zord pragmatizmusával. – Bemagoltatta velem a „Maréchal, Nous Voilà”-t, a Vichy-Franciaország himnuszát, és a lelkemre kötötte, mindenkinél hangosabban énekeljem az iskolában, nehogy valaki megsejtse, mit csinálunk itthon.

– Mire kíváncsiak még? – kérdezte Mirelle az üres kávéscsészék fölött. Gwendal a torkát köszörülte.

– Olvastam, hogy a német megszállás idején Char nem volt hajlandó publikálni, de az egész háború alatt írt. Állítólag a háza pincéjébe temette a kéziratait, és a háború végeztével ment vissza értük.

– Valójában a felszabadulás után ásta elő őket, és elküldte a híres párizsi kiadónak, a Gallimard-nak, ahol a későbbi Nobel-díjas Albert Camus felfigyelt rájuk. 1946-ban jelent meg Feuillets d’Hypnos címen, és azóta is ezt a kötetet tartják Char mesterművének. – Megnéztük már az egész falut – mondta Gwendal. Majd a szokásos francia kerülő után a lényegre tért:

– Hol találjuk meg ezt a híressé vált padlóüreget?

– Ezt könnyen megmutathatom – felelte Mireille. – Még miénk a ház.

Másnap délelőtt már a középkori château romjai mellett sétáltunk, egyenesen a vieux village, az ófalu szívébe. A házak a falunak ebben a felében szinte összekapaszkodtak, mint a lakótelepi házak, az ember nem tudta, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Egy éles balkanyar után megérkeztünk a Place des Maronniers-re, a szökőkutas gesztenyefák terére, és egy szűk kis kövezett utcán eljutottunk a Maison Pons-ig.

Mireille kinyitotta a kovácsoltvas kaput, és a tornác alatt húzódó belső udvarra vezetett. Egy hajdani szekér vállamig érő kereke támaszkodott a kőfalnak. – Mon grand-père. – A nagyapja, magyarázta, carossier, kocsigyártó volt. Átmentünk egy ajtón. Gwendallal kétrét görnyedtünk, hogy be ne verjük fejünket a borospincébe vezető nyerskő boltozatba. Mireille eltakarított néhány üres üveget, és egy alacsony fapolcra mutatott, az agyagpadlótól számítva cirka harminccentis magasságban. – Le voilà.

– Ide temette el Char a kéziratot. Egy ejtőernyőbe göngyölve.

Gwendal csak nézte. Ez az a férfi, akit szeretek, gondoltam. Aki látványosan megrendül egy agyagba vájt üregtől.

– Disznókat tartottunk idelent – folytatta Mireille, prózaibb részletekre térve. – Akkoriban mindent megettünk. Zsírban sütöttük le a hússzeleteket, aki enni akart belőle, előbányászta. – Induláskor dobbantott egyet az agyagos padlón. – A nagybátyám haláláig Char sofőrje volt, azt mondta, talán még mindig vannak fegyverek itt a föld alatt. Sosem néztünk utána.

A ház kész labirintusnak tetszett, kimeszelt, apró szobákkal. Változó szinteken. Hogy az egyik szobából a másikba jussunk, két lépcsőn léptünk le vagy föl. Mindenütt sötét mennyezetgerendák, az ebédlőben nyitott kandalló, még mindig érződő halvány füstszag. Lépcsősor vezetett Char szobájába. Kinéztem az íróasztala fölötti ablakon. Csak az utca egy szeletkéjét láttam, de egy költőnek ez éppen elég, hogy megkülönböztesse egy szép lány lábikráját egy német bakancstól. Még három háló és két fürdőszoba volt odafent. A nagy hálószobát, mely valaha a padlás lehetett, elöntötte a fény. – Itt szárítottuk régen a sonkát – mondta Mireille. Bármerre nézett, mindkét világot látta: a múltat és a jelent. Ebben a házban született, mint az édesanyja. A kezemet végigfuttattam a gerendán. Egy évszámot karcoltak bele: 1753.

Indulás előtt még kimentünk a kertbe, a környező rétekre néző, hatalmas, kétszintes kőteraszra. Egy rózsabokor tövében zsenge mentahajtások nőttek. Közeledett május elseje, nyílott a gyöngyvirág. Mireille letépett egy szálat, és a kezembe nyomta. Az apró harangok szinte csilingeltek a reggeli szellőtől. – C’est un porte bonheur, szerencsét hoz a kicsinek – mondta.

Nem tudtam, mit feleljek. Már csak négy hónap választott el tőle, mégis elvont fogalomnak éreztem az anyaságot. A legtöbb nő a pocakjában hordja a leendő gyermekét, én az agyamban viseltem a terhességet. Gwendal máris átérezte az apaságot. Én meg egyáltalán nem éreztem magamat senki anyjának. Még nem. A hasamhoz szorítottam a virágot, és eltűnődtem, vajon a bőrömön keresztül is megérzi-e a kicsi a tavaszt.

A lépcsőn fellépve egy szabadtéri kemence hamuval és pókhálóval borított nyílása ásított rám. Hunyorogtam a fényben, két ló alakját vettem ki, a közeli hegygerinc füvén legeltek.

Nem tudok sokat az elégedettségről: az alapbeállításom inkább a küzdelem és az enyhe pánik. De ennek a helynek a melegsége mámorossá tett: a környező házaktól magas fallal elzárt kert gubója, a kövek között szabadon gyűrűző páfrány. – Tudom, hogy veszélyes és szörnyű idők voltak, az ember mégis azt érzi, hogy a családja boldogan élt itt.

– Boldogan éltünk – válaszolt kurta mosollyal Mireille. – Most mégis elszomorít a ház. A lányomnak ajándékoztam, mert azt hittem, ideköltözik majd a családjával. De éppen el akarja adni.

– Ó!

Aki engem ismer, tudja, ritkán engedem, hogy a valóság elrontson egy jó történetet. Életem nagy részében ettől lettem álmodozó, dilettáns, még a saját szememben is csődtömeg. Néha azonban megesik, hogy fölérünk az álmainkhoz, és megvalósítjuk őket. Életem legjobb döntéseit úgy hoztam, hogy támadt egy megérzésem, és fejest ugrottam az ismeretlenbe. Nem bántam meg, pedig közben majd’ beleőrültem az aggodalomba. Azt hiszem, a legtöbben azt kívánjuk, bár többet kockáztattunk volna, és nem kevesebbet.

Gwendallal még csak össze sem néztünk. Ismerem a férjemet. Mindketten pontosan ugyanarra gondoltunk.

Visszaballagtunk a Céreste kültelkeit ölelő kavicsos úton. A házak bújtak össze az egyik oldalon, a folyó és a nyílt térség, mezők a másikon. Mireille fújtatva kapaszkodott fel a házához vezető dombra. Aztán megtorpant, mintha elfelejtett volna valamit. A panzióban nem szolgálnak fel ételt, mondta aggályosan összevont szemöldökkel. Hol ettek mostanáig?

– Szombaton bevásároltunk az apti piacon – feleltem. – Piknikeztünk.

– C’est bien – mondta. – A piknik jó. Mi is piknikeztünk annak idején.

Lehetetlen megmondani, mi adja a kellő lökést. A történelem bonyodalmai, vagy a kicsi, nem beszélve a friss eperről. Az abszurditásból egy pillanat alatt hétköznapi valóság lett: életünk következő fejezete itt játszódik majd, itt lesz belőlünk család. Gwendallal álomtalan éjszakát töltöttünk egy excel-táblázat előtt, majd másnap reggel visszamentünk megkérdezni, megvehetnénk-e a házat.

Receptek provence-i piknikhez

Zsenge spárga tahini joghurtöntettel /
Asperges, Sauce Yaourt au Tahini

Angela tényleg adott kölcsön egy edényt, hogy blansírozhassam a spárgát, íme, az eredmény. A mártás könnyebb, mint a hagyományos hollandi mártás, ezt használtam zöldségekhez, a posírozott lazachoz, vagy egy rögtönzött csirkesalátához.

½ kg zsenge spárga
2 evőkanál sötét színű (hántolatlan) tahini, azaz szezámpaszta
3 evő- és két teáskanál frissen facsart citromlé
1 és ¼ csésze görög joghurt (teljes tejből a legjobb)
1 csipetnyi finom tengeri só
frissen őrölt fekete bors

Mossuk meg a spárgát, vágjuk le a kemény végeket, aztán egy nagy edényben, forrásban levő vízben pároljuk 3-5 percig, a szálak vastagságától függően. A spárgát túlfőzni bűn (összelottyad és büdös lesz), tehát figyeljünk, és addig emeljük ki a vízből, míg fényes és szilárd.

Az öntethez: közepes üvegedényben (vagy más saválló anyagú tálban) keverjük simára a tahinit a citromlével. Adjuk hozzá a joghurtot, a csipet sót, alaposan keverjük össze. Szórjuk rá az őrölt borsot.

A spárgát melegen vagy szobahőmérsékleten tálaljuk, a szószt adjuk mellé!

4 személynek elegendő, előételnek vagy köretnek

Csicseriborsó-saláta paprikával és fűszerekkel /
Salade de Pois Chiche aux Herbes Fraîches

A csicseriborsó bőven terem Provence-ban, és használják is mindenhez, a poischichade-dal, a helyi humusszal kezdve az aix-i, hagyomány szerint csicseriborsólisztből készült palacsintáig. A saláta meleg és színes, sok mindenhez illik. Kitűnő köret grillcsirkéhez vagy báránysülthöz.

1 piros paprika
1 sárga paprika
1 sárga hagyma
1 csipet fahéj
1 teáskanál őrölt spanyol ñora bors, vagy jó minőségű füstölt paprika
½ teáskanál köménymag
½ teáskanál harissza paszta (észak-afrikai, chili alapú szósz) vagy
egy-két csipetnyi erőspaprika-pehely
½ csésze olívaolaj
3 csésze csicseriborsó (dobozonként 5 dkg-1 kg-ig)
fekete bors
jókora csipet durva szemcsés tengeri só
1 csésze (előcsomagolt) aprított petrezselyem, szárastól
1 teáskanál (előcsomagolt) friss menta, apróra vágva

Melegítsük elő a sütőt 180 fokra.

Rakjuk egy nagy tűzálló tálba a paprikát, hagymát és a fűszereket (a petrezselymet és mentát nem, az a végén jön). Ha csípősebb salátát szeretnénk, adjunk hozzá még egyszer annyit a harisszából vagy a paprikapehelyből, a receptben megszabott mennyiség csak ízesít, de nem csíp. Öntsük rá az olívaolajat, rázogassuk meg a tálat, hogy mindenhova jusson. Egy órán át süssük a sütőben, közben kétszer keverjük át.

Közben forrázzuk le a csicseriborsót. Szánjunk rá egy kis időt, hogy ledörgöljük, eltávolítsuk a viaszos héjat. Ha a paprikát, hagymát kivesszük a sütőből, az edény alján ízes-fűszeres olívaolajat találunk, keverjük bele a csicseriborsót. Szórjunk rá tisztes mennyiségű frissen őrölt feketeborsot és ízlés szerinti sót. Hagyjuk állni 5-10 percig, aztán keverjük hozzá a petrezselymet és a mentát. Melegen vagy szobahőmérsékleten tálaljuk, egy-egy szelet citrommal a tetején. Ha egy nappal előbb elkészítjük, még jobban összeérnek az ízek.

6 személyre

Dinsztelt hagymás, ajókás lepény /
Pissaladière

A provence-i étkezdék és apéritif-kísérők klasszikusa. A tökéletes étel: lehet édes, sós, tésztaféle és hordozható, mi kell még?

A franciák a pékségekben kapható, téglalap alakú friss élesztőt használják. Mivel én szárított élesztővel készült egyszerű tésztát akartam, Jeff Hertzberg és Zoë François könyvéhez, a Házikenyér napi 5 percbenhez (Thomas Dunne Books, 2007) fordultam. Ez a tészta könnyű, nem kell dagasztani, olívaolajjal készül, és keleszteni ugyan szokás két órát, de ezen kívül az elkészítési ideje gyakorlatilag nulla.

A tésztához:

6 és ½ csésze finomítatlan búzaliszt
1 és ½ evőkanál granulált élesztő
1 evőkanál cukor
¼ csésze extra szűz olívaolaj
2 és ¾ csésze langyos víz

A feltéthez:

¼ csésze olívaolaj plusz egy evőkanál a sütőpapírra
1 és ½ kiló édes sárga hagyma, felezve és szeletelve
1 teáskanál provence-i fűszerkeverék
1 és ½ teáskanál cukor
1 gerezd szétnyomott fokhagyma
1 csipetnyi durva szemcsés tengeri só
20-30 ajóka
20-25 érlelt fekete olajbogyó

A tészta: közepes keverőtálba kimérjük a lisztet. A legnagyobb keverőtálban (5 literes) keverjük habosra az élesztőt, cukrot, sót, olajat, vizet, aztán szórjuk bele az összes lisztet, és fakanállal keverjük el. Ha kézzel szeretnénk befejezni, ne sajnáljuk a kezünkről az olívaolajat, akkor nem fog ragadni. Ez a recept nem ír elő dagasztást, csak arról bizonyosodjunk meg, hogy a lisztet jól összedolgoztuk a többi hozzávalóval. Tiszta konyharuhával lazán takarjuk le a tálat, és két órán át hagyjuk kelni. Ezután azonnal felhasználhatjuk, de könnyebb bánni vele, ha kis időre (de napokig is eláll) a hűtőbe tesszük.

Közben készítsük elő a hagymát: a sütőt melegítsük 180 °C-ra. Közepes fedeles lábosban vagy tűzálló tálban melegítsünk sistergősre ¼ csésze olívaolajat, aztán keverjük bele a hagymát, a provence-i fűszerkeveréket, a cukrot, fokhagymát és a csipet tengeri sót. A tűzhelyen süssük át tíz perc alatt, néha keverjük meg, míg a hagyma üveges nem lesz. Aztán tegyük a lefedett hagymát egy órára a sütőbe. A cél, hogy a víz elpárologjon belőle, anélkül, hogy a hagyma megbarnulna, ráér majd később, a pizzatésztán. Ahogy a tésztát, úgy a hagymakeveréket is elkészíthetjük akár egy-két nappal korábban.

Melegítsük a sütőt 260 °C-ra (kenyér- és nem roston sütő fokozat)!

A pissaladière-hez csak a tészta felére van szükség, válasszuk hát ketté, és gyúrjunk belőle gombócot! Tároljuk a hűtőben egy hét közbeni pizzához. (Nem szívesen térek el a tárgytól, de a családom füstölt sonkával, fügével és gorgonzola sajttal szereti.)

A legnagyobb sütőlapunkat béleljük sütőpapírral (én tepsit használok, 35×45 cm). Egy evőkanál olívaolajjal kenjük át a sütőpapírt, a széleket is! Ne feledjük, ez nem dagasztott tészta, tehát elég belesimítani a megmaradt tésztagombócot a tepsibe, és a négy széle felé kinyújtani. Az olajos sütőpapíron formázzunk belőle egy nagy frizbi méretű kört. Aztán fordítsuk meg, hogy mindkét oldala olajos legyen. Az ujjainkkal igazgassuk el úgy, hogy kitöltse a tepsi négyszögét. Egy villa hátával vagy ujjbeggyel több helyen mélyesszük be (de ne lyukasszuk át). Használjunk lyukacsos kanalat, hogy a lehető legkevesebb folyadékot vigyük át, és a hagymás keveréket egyenletesen oszlassuk el a tésztán, a szélekről se feledkezzünk meg (csak egy egészen vékonyka csík maradjon oldalt csupaszon). A tetejére gyémánt alakzatban helyezzük el az ajókát, a csücskében egy-egy olajbogyóval.

Takarjuk le műanyag fóliával, és hagyjuk állni 20 percig. Aztán szedjük le a fóliát, és toljuk a tepsit 10-15 percre a sütőbe, amíg a széleken a kéreg aranybarnára nem pirul, de pillantsunk alája is. A sütés ideje lényegében a tepsi méretétől és a tészta vastagságától függ.

Vágjuk apró négyszögekre, tálaljuk melegen vagy szobahőmérsékleten.

8 személyre mint hors d’oeuvre

Tipp: Ha nincs kedvünk tésztát sütni (kezdetben én is mindig féltem az élesztőtől), használjunk jó minőségű elősütött pizza- vagy focaccia-tésztát, és süssük a gyártó utasítása szerint!

Elizabeth Bard: Piknik Provence-ban
Central Könyvek, Budapest, 2015
Fordította: Lázár Júlia