Székely Csaba: Bányavidék (Drámatrilógia; részletek)

Bányavirág (részlet)

Illés: Mikor jön haza Ilonka?

Iván: Ilyenkor még munkában van.

Illés: Sokat dolgozik.

Iván: Legalább van neki munkája. Mit akarsz tőle?

Illés: Csak el akartam mondani nektek az újságot, hogy itt van a tévé.

Iván: Miféle tévé?

Illés: Magyarországról.

Iván: S mit akar az a tévé? Megint fel kell húzzam a székelyharisnyát?

Illés: Azt én nem tudom, hogy fel kell-e húzzad megint a székelyharisnyát.

Iván: Oda kell adjam Ilonkának, varrja meg. Hogy enne bélhurutos földigilisztát egész nap a hülye tápos tévéje.

Illés: Téged legalább nem tettek oda énekelni.

Iván: Azt éppen nem, de másfelől viszont elmondták nekem tájékoztatásképpen, hogy mennyire szép itt Erdélyben, s hogy milyen szépen őrizzük mi a hagyományokat.

Illés: Hát, őrizni őrizzük. Nem őrizzük?

Iván: Őrizzük. Minden reggel, mikor felkelek, kicsit őrzöm a hagyományokat, aztán bemegyek, megsapkázom az öreget, s őrzöm tovább a hagyományokat, ameddig Ilonka hazajön. S aztán, ha meglátogat a doktor egy-két-nyolc pohár végett, odaadom neki, őrizze ő is egy kicsikét. S akkor őrzi ő is a hagyományokat, tölti magába rendesen.

Illés: Örökké csak a morgolódás, Iván.

Iván: Az egyetlen hagyomány, amit őrizünk itten, az, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, s aztán kimegyünk az erdőre fát lopni. Ez a mi kurva nagy hagyományunk.

Illés: Na, emiatt jött a tévé.

Iván: A lopások miatt?

Illés: Amiatt, hogy nemcsak fát lopni járunk az erdőre. Hanem ottan néhanapján még fel is akasszuk magunkat.

Iván: Velem ez még nem fordult elő egyszer se. Én csak a fa miatt járok oda.

Illés: Azt mondják, igen nagy nálunk a községben az öngyilkossági ráta. Erre kíváncsi a tévé, hogy miért olyan nagy.

Iván: Nem hinném, hogy olyan nagy lenne, mint amekkorára igény volna ebben a házban. (Az apa szobája felé néz.)

Illés: Mikor voltál utoljára olyan temetésen, amikor valaki természetes halállal halt meg, példának okáért fejbe vágták egy fejszével?

(Csend. Iván gondolkodik.)

* * *

Ilonka: Maga fiatal, erős ember. Ne hagyja, hogy a szakmája ennyire eluralkodjon az életkedve felett.

Mihály: Fiatal se vagyok már annyira, s nem a szakmám uralkodott el az életkedvem felett, hanem a valóság.

Ilonka: Olyan a valóság, amilyen. Túl sokat álmodozik maga, doktor úr.

Mihály: Én-e? Lehet, hogy álmodoztam, mikor ebbe a rohadt faluba jöttem…

Ilonka: Községbe.

Mihály: Lehet, hogy álmodoztam, mikor erre a rohadt bányatelepre jöttem, sőt egészen biztos, hogy álmodoztam. Egy szerencsétlen holdkóros voltam, akinek fogalma sincsen semmiről. És most azt kívánom, bárcsak tovább aludhattam volna. Csak a pálinka maradt, ami néhanapján álmodozóvá tesz.

Ilonka: Nekem eddig úgy tűnt, inkább olyan seggrészeg-formává teszi.

Mihály: Ne gyere már te is evvel!

Ilonka: Nem jövök én semmivel, doktor úr, csak egy kicsi lelket próbálok itten verni magába.

Mihály: Köszönöm, Ilonka, hogy lelket próbálsz verni belém. Jobb az, mintha egy láncfűrészt próbálnál belém verni.

Ilonka: Látja, doktor úr, csak akarni kell, és mindjárt vidámabb az ember.

Mihály: Bárcsak így menne.

Ilonka: Így megy az. Ahelyett, hogy lógatná örökösen az orrát, inkább cselekedjen. Változtassa meg, ami nem tetszik. És ragadja meg azt, ami tetszik. (Megint végigsimít a testén, és odaül az asztalhoz.)

Mihály: Nem lehet már változtatni az én életemen. Ott rontottam el, hogy ideköltöztem. Aztán megnősültem, jött az első gyerek… vagyis fordítva. Aztán jött a második. S utána a harmadik. S mikor rájöttem, hogy nem vagyok én idevaló, már késő volt.

Ilonka: Nagyon is idevaló maga, doktor úr. Olyan, mint akárki más itten. Csak kicsikét jobb képű.

Mihály: Éppen ez a baj, hogy olyan vagyok, mint akárki más itten. Itt mindenki idióta. S mióta bezárták a bányát, azóta még idiótább mindenki. a munkanélküliség a legjobb idiótagyártó találmány. (kiissza a poharat) És avval együtt, hogy a saját képére formált ez a hely, mégsem sikerült beilleszkednem ide. Tíz éve élek itten, de még mindig én vagyok a jövevény.

Ilonka: Énszerintem maga nagyon is be tudna illeszkedni, ha akarna. A templomi férfikórusba is milyen szépen beleilleszkedett.

Mihály: A férfikórusba azért illeszkedtem bele, mert ugyanúgy nincsen semmi hangom, mint a többieknek.

Ilonka: Azért mégiscsak előléptették karnaggyá. Nem-e léptették elő?

Mihály: Előléptettek. De csak azért, mert én vagyok az egyetlen, aki meg tudja különböztetni a 42. zsoltárt a Kicsiny falum, ott születtem éntől.

Ilonka: Túlságosan lenézi maga az embereket.

Mihály: Nem nézem én le az embereket. Szerinted lenézem őket?

Ilonka: Csak ameddig életben vannak. Mikor már a faágon lógnak, akkor inkább felfelé tekinget reájuk.

(Mihály elgondolkodik. Csend.)

Bányavakság (részlet)

(Incéék nappalijában vagyunk, balra bejárat, hátul két ajtó: egyik a vendégszobába vezet, a másik Iringó szobájába. Jobbra konyha. A falon Izabella érettségi fotója.
Ince a kanapén elterülve horkol, enyhén gyűrött ruhában. Iringó jön ásítva a konyhából. Egykor szép nő lehetett, de most arcát forradás torzítja.)

Iringó: Hány óra van ilyenkor?

Ince: (felriadva) Nem igaz, nem aludtam!

Iringó (megijed, de gyorsan összeszedi magát): Akkor jó, ha nem aludtál, Ince. Nehogy még itten lekéssed nekem a buszt. (Csend.)

Ince (a fejét tapogatva, álmosan): Hány óra van ilyenkor?

Iringó (utánozza): Nem igaz, nem aludtam!

Ince: Mi?

Iringó (felemeli Ince kezét, megnézi rajta a karórát): Hét múlt tíz perccel, ha akarod tudni.

Ince (felugrik, a fogashoz szalad): Hol a kabátom?! (keresgélni kezd) Nem láttad a kabátomat?

Iringó: Azt-e, amelyikkel libákat szoktál hajkurászni?

Ince (kelletlenül): Azt. (tovább keresgél)

Iringó: Valahol arrafelé lehet, ahová hajnalban ledobtad hullarészeg állapotban. Nem a hétórás busszal jön az embered?

Ince: Azzal jön. Iringó, ne álljál már ott, mint újborjú a kapuban, hanem kerítsed elő, legyél szíves, a kabátomat.

Iringó: Most már hiába lennék szíves előkeríteni a szaros kabátodat. Hacsak nem libákat szándékozol hajkurászni ezen a korai órán. Libákat szándékozol-e hajkurászni a szaros kabátoddal?

Ince: Gyere, na, mindjárt leszáll a buszról!

Iringó: Még hogy mindjárt. Eddig rég leszállt a buszról, ha engem kérdezel. Biztosan útban van már errefelé.

Ince (abbahagyja a keresgélést): Hogy a reumás istók törje be a hülye fejemet!

Iringó: Hagyjad csak el, Ince! Elvégre rendőr volna az érkező személye. Nem-e rendőr? Az a feladata, hogy megtalálja a dolgokat. Ezt a házat is meg fogja ő találni, ha reményeim nem csalnak.

Ince: Rendőrnek rendőr. De mégiscsak ki kellett volna mennem eléje. (Csend.)

Iringó: Azért azt tudod-e, hogy az életeddel játszol, Ince?

Ince: Én-e?

Iringó: Te.

Ince: Aztán miért játszok én az életemmel?

Iringó: Azt én nem tudom, hogy miért játszol vele. Csak azt tudom, hogy ha Izsák megneszeli, hogy rendőrt hívtál ide, s még el is szállásoltad ráadásképpen, kettéhasítja a fejedet. Rozsdás szeggel fogja kivájni az agyvelődet a koponyádból.

Bányavíz (részlet)

Ignác: Hát te mit csinálsz, Marci fiam?

Márton (úgy tesz, mintha olvasná a Bibliát, majd felemeli a fejét): Üldögélek itten.

Ignác: Üldögélsz itten egyedül a sötétben.

Márton: Igen. Vagyishogy nem éppen a sötétben üldögélek. Ég a lámpa.

Ignác: S mivel foglalatoskodsz a nem éppen sötétben? Csak nem a Szentírást lapozgatod?

Márton: De, éppenséggel a Szentírást lapozgatom.

Ignác: Az jó dolog, a Szentírás lapozgatása, ha csakugyan avval foglalatoskodsz.

Márton: Tán nem úgy festek, mint aki avval foglalatoskodik?

Ignác: Innetről nézve egészen úgy festesz. Szóval a Szentírást lapozgatod.

Márton: Helyes a megfigyelésed, édesapám. Lapozgatom, s olvasgatom Krisztus urunk tanításait.

Ignác: Értem. (odamegy hozzá) S amúgy mit csinálsz?

Márton: Az imént mondtam, hogy Krisztus urunk tanításait olvasgatom. Amúgy is meg másmúgy is.

Ignác: Mondani mondtad.

Márton: Na.

Ignác: Aztán semmi egyebet nem csináltál itten a Krisztus urunk tanításainak olvasgatásán kívül (egy pillanatra a nyitott Biblia fölé hajol) az Illés próféta könyvéből, egyedül a sötétben?

Márton: Semmi egyebet, édesapám.

Ignác: Csak mert mintha másfajta zajokat is hallottam volna.

Márton: Miféle zajokat?

Ignác: Olyasféléket, amik nem hasonlítanak a Szentírás lapozgatására.

Márton: Lehet, hogy a tanító úr megint ordibált álmában odafenn, s azt hallottad. Vékonyak a falak.

Ignác: Vékonyak-e?

Márton: Igen, egészen biztos, hogy azt hallottad. Elvégre a tanító úr álmában ordibálása nemigen hasonlít a Szentírás lapozgatására.

Ignác: Arra nemigen.

Márton: Inkább egy tökön szúrt oroszlán üvöltéséhez hasonlatos.

Ignác: Ahogy mondod. Habár bakmacskák nyivákolására jobban hasonlít énszerintem.

Márton: Lehet. Csak a tanító úr-féle ordibálás sokkal több zagyvaságot tartalmaz, mint a bakmacska-nyivákolás meg az oroszlánüvöltés együttvéve.

Ignác: Igaz, ami igaz, elég sok zagyvaságot összeordibál a tanító álmában. Meg egyszer-egyszer éber állapotban is.

Márton: Senki nem ordibált még össze több zagyvaságot ezen a bányavidéken. Pedig sokan megpróbáltak már túltenni rajta egy-egy üveg pálinka után.

Ignác: Csodálkozok, hogy a leánya el tud aludni mellette… Mióta ideköltöztek, olyan lett ez a ház éjszakánként, mint valami kurva kísértetkastély. Mindenesetre, ha kérdik, egy szóval se mondjad nekik, hogy mi is észrevettük.

Márton: Az ordibálást?

Ignác: Azt.

Márton: De hát egy süket tehén is megellik tőle ijedtében.

Ignác: Akkor se mondjad, hogy észrevettük, jó? Ne sértsük meg a vendéget.

Márton: Jó, nem mondom.

Ignác: Na de ne tereljük el a szót, mert másfajta zajokat hallottam én most, s ezek se a Szentírás lapozgatására, se a tanító ordibálására nem hasonlítottak.

Márton: Mire hasonlítottak akkor?

Ignác: Nem is tudom. Másvalamire. Fának a faragására hasonlítottak, mintha.

(Csend.)

Márton: Álmodtad azt, édesapám. Én semmiféle zajt nem hallottam, ami fának a faragására hasonlított volna.

Ignác: Nem-e?

Márton: Nem.

(Csend.)

Ignác: Akkor jól van. Jól van. Megyek lefeküdni. (elindul vissza a lépcső felé, Márton megnyugszik. Ignác megfordul) Te, Marci fiam. Ugye, nem kezdtél el megint undorító csupasz embereket faragni?

Márton: Dehogyis!

Ignác: Álló pöcsökkel, meg hasonlók.

Márton: Nem kezdtem el semmi ilyesmit, se álló pöcsökkel, se másképpen. Kinőttem én már abból.

Ignác: Akkor jó, ha kinőttél a csupasz, álló pöcsű emberek faragásából. Meg aztán az éjszaka leple alatt a templom oltárára helyezésükből is kinőttél, remélem.

Márton: Kinőttem. S nem szükséges egyfeszt emlegetni az álló pöcsű faragványaimat. Különben is csak egyetlenegyet faragtam én abból. Elismerem, hogy nem volt az éppenséggel az isten házába illő faragvány, de akkor is csak egyetlen csupasz embert faragtam én álló pöccsel, nem többet.

Ignác: Mert a többi az mind levágott pöcsű ember volt.

Márton (kelletlenül): Igen.

Ignác: S a csupasz, levágott pöcsű emberek az isten házába valók-e?

Márton: Erősen kínzott a szomorúság akkoriban, csak ezért faragtam én annak idején csupasz embereket álló pöccsel meg levágott pöccsel.

Ignác: S helyezted őket az oltárra.

Márton: Igen. A szomorúság miatt.

Ignác: Értem. S akkor is kínzott-e a szomorúság, amikor imádkozó embereket faragtál, akikbe keresztet döftek, kivágták a belüket, de bél helyett rózsafüzér lógott ki a hasukból?

Márton: Akkor is kínzott. De most már nem faragok semmi ilyesfélét.

Ignác: Mert már nem kínoz a szomorúság.

Márton: Nem kínoz egyáltalán.

Ignác: Ez megnyugtató, fiam. Megnyugtató. (elindul a lépcső felé. Fájdalom nyilall a gyomrába, megmarkolja. Megint megfordul) Mikor jössz lefeküdni?

Márton: Megyek nemsokára. Kicsikét még elüldögélek itten.

Ignác: Olvasgatod Krisztus urunk tanításait.

Márton: Ahogy mondod, Krisztus urunk tanításait olvasgatom még kicsikét.

Ignác: Hát jól van. (megint elindul a lépcső felé, megint megfordul) aztán mielőtt jönnél lefeküdni, sepregesd össze azokat a forgácsokat. Ne legyen szemét itten reggelre.

(Csend.)

Székely Csaba: Bányavidék. Drámatrilógia.
Magvető Kiadó, 2013

• Recenziónk: Vannak vidékek…
• Fülszöveg