Nem művészetről, »csak« mesterségről | Harle Tamás: Az újságírás mestersége és művészete

Írta: Cserhalmi Imre

Az utóbbi években egyre-másra jelentek meg az újságírók oktatására szánt munkák, az írások alapos, részletes elemzése azonban többnyire hiányzott még a legjobbakból is. Harle Tamás tudja, hogy kézirat fölé hajolva lehet a legeredményesebben tanítani a szakmát. (Ráadásul leginkább az újságírást még csak tanuló, majdani „skribler” így vagy úgy sikerült kézirata nyomán.) Ezért aztán könyvében veszi a nem csekély fáradságot, és igen sok megjelent írást alaposan elemez. Műfajról műfajra, bekezdésről bekezdésre, áttekinthetően, ábrákkal, vonalakkal, nyilakkal, bekarikázásokkal, láb- és oldaljegyzetekkel, tehát látványban is vonzóan. (Az illusztrációk, a grafikai terv Mező Imre Zsolt munkája.) És ami ugyancsak fontos: elemzéseiben nem szorítkozik a műfaji-szakmai tennivalókra, minden alkalmat megragad, hogy stilisztikai, nyelvhelyességi, sőt etikai (!) ismeretekre is felhívja a figyelmet.

Elismerést érdemel két módszertani erénye is. Az egyik: amikor a saját szakmai gyakorlatából merít példát, többnyire a botlásait, tévedéseit, olykor kudarcait – sőt bizonyos műfajokra való alkalmatlanságát – említi okosan, hiszen az önirónia, a kritikus önreflexió hitelesít igazán. A másik: többnyire tartózkodik a kinyilatkoztatásoktól. Inkább szempontokat sorol, lehetséges megoldásokat indokol, tanácsokat ad. Az olvasó agyát mozgósítani akarja, nem uralni.

Harle műfaji fogalomtárában igen sok az olykor találó, pontos, máskor meg vitatható, mesterkélt elnevezés (például a kommentár nála észjegyzet lehet). Ezt a jogát – tekintve, hogy rendszere koherens – eszemben sincs elvitatni tőle. Egyébként is: a definíciók a műfajkönyvek kritikus pontjai. Ám zavar, ha ilyen irányú erőfeszítése inkább homályossá tesz fogalmakat, vagy éppen bizonytalanságot leplez.

Például sok okos dolgot ír a tudósításról, de ezt is: »A tudósításban az újságíró személytelenül KÖZVETÍT, ám néhány „finom” jelző, hangulatfestés, „kiszólás” természetesen színesítheti az anyagot.« [Kiemelés és zavaró idézőjelek a szerzőtől.] Itt, összetett mondatának első felét nyilvánvalóan relativizálja a második. Aztán: „A glossza egy pimaszkodó mitugrász” – írja jópofizó semmitmondással, de mi ez ahhoz képest, amit az interjúval követ el a hátsó borítón: „A jó interjú olyan, mint a jó szerelmeskedés.” A könyv egyik helyén megismétli ezt, de a jó jelzőt a lüktető váltja föl. Akár tovább is fejleszthetném az ötletet: a jó riport pedig – amelyikben mindig többen szerepelnek kettőnél – olyan, mint a gruppenszex. Hogy Harle modorában mihez lehetne hasonlítani a megingathatatlanul kemény pamfletet, azt már az olvasó fantáziájára bízom…

Mivel a könyv felfokozott igényességet sugall, megérdemli, hogy a bíráló megjegyzések is az igényesség nevében szóljanak. A véleményközlő műfajokat a szerző egyszerűen degradálja. Ezt a könyv belső arányai árulják el. A hír (valamennyi fajtája), a tudósítás és a riport együtt 102 oldalt kap, az interjú egymaga 148-at (ráadásul erről a műfajról más fejezetekben is szó esik), a véleményközlő műfajok viszont összesen csak 62-t. Ezen belül az étteremkritikára négy oldal jut, a vezércikkre – a szerző szerint a jegyzet egyik alfajára – pedig mindössze egy-két bekezdés, mintha ennek a témája nem is lehetne más, mint „politikai játszma”. Nem koncepció nélkül teszi, de éppen ezzel nehéz egyetérteni.

„Úgy hiszem – írja –, a 21. századi újságírás (sic!) mindennapjainak nem része már a tárca, a karcolat, a kroki.” Valószínűleg nem ugyanazt a sajtót olvassuk, mert az újságíró iskolai előadásaimhoz minden tanév kezdetén bőséggel találok ilyen műfajú friss példákat, még az online médiában is. Ám Harle hajlamos beleszeretni az ötleteibe, ezért ezt a csacskaságot is leírja: „Ha a karcolat és a tárca (tárcanovella) újságírói műfaj, akkor miért nem az a vers? Hiszen költemények is jelennek meg a lapokban.” Ha pedig, mint mondja, több száz kollégája közül egyet se ismer, aki tárcát vagy karcolatot közölt volna, sürgősen növelnie kellene a szakmai körökben való jártasságát.

Bizonyára az életre akarja felkészíteni – a legjobb szándékkal – a kezdőket, amikor azt írja, hogy a Szegő András-interjút lehet tanítani, Karinthyt nem. Szegő András aligha hálás az összevetésért, de lássuk az érvelését: „…vajon mit kellene ’tanítani’ [a belső idézőjelek ismét a szerzőtől] Karinthyból? A történetfűzést? A jellemábrázolást? A mondatszövést? A taníthatatlan zsenialitást? Hiszen mindenki tudja a választ. Karinthy taníthatatlan”– írja. Holott a zsenialitás kivételével a felsorolt tennivalók mindegyike tanítható. Persze, értem én: a média bizonyos trendjeihez igazodik az egyes műfajok iránt tanúsított figyelmének a mértéke. Csak hát az oktatásra szánt könyvnek elvárható felelősségtudattal az ifjúság, a szakma jövőjéért is kell szólnia. Az pedig közhelyszámba menő igazság, hogy a Harle által nem talált, illetve egyszerűen az irodalomba áttolt műfajok, például a tárca, a karcolat – sőt általában a véleményközlő műfajok művelése – az írni tudás, a kulturáltság, az ízlés nagy iskolája, az újságíró mesterség [kiemelés tőlem] magas foka.

A színvonalas színességre törekvés nem annyira a megfogalmazásaiban – amelyek olykor mintha előadások tapsos mondatai lennének –, hanem inkább szerkesztési ötleteiben eredményes. Tanulságos például, hogy Fáy Miklósnak egy-egy lelkes és dühös kritikáját idézve felmutatja a mindkettőben azonos kvalitásokat. Érdekes a sportújságírókkal lebonyolított körkérdése, vagy interjúja egy riporterrel a híressé vált riportja készüléséről. Nagyon jót tett a könyvnek, hogy olyan kiváló szakembereket tudott megnyerni az együttműködésre, mint Murányi András, Farkas Zoltán vagy Kő András. Bevallom, sokallom a négy és fél oldalas (!) köszönetnyilvánítás tiszteletköreit – de ez is ízlés kérdése. Vitatom ugyan, hogy ha egy szócikkekre épülő fejezet címe azt ígéri, hogy A-tól Z-ig, akkor nem fejeződhet be X-nél. Talán már csak szőrözés, hogy ha a hír képletét helyesen 5w+1h-nak írja le, akkor később sem említheti 6w-ként. Ugyanakkor nagyon is sokra tartom, hogy a bulvárról, az internetes újságírásról, a blogolásról tisztes szakmai komolysággal ír – avítt nyafogás és „korszerű” túllihegés nélkül.

Harle könyvét – megjegyzéseimtől függetlenül – mindenhol ajánlani fogom, ahol tanítok. Viszont nem fogok eleget tenni a copyright-oldal elképesztő felszólításának: „A könyv bármely részletének felhasználása előadásokban a szerző engedélyéhez kötött”. A tudomány – s ezen belül az oktatás – világában éppen az idézettség, a hivatkozások nagy száma jelent sikert. Én pedig sikert kívánok ennek a könyvnek, amely bőséggel és jól szól a mesterségről – és ez nem kevés.

Harle Tamás: Az újságírás mestersége és művészete.
Kék Európa Stúdió, 2012.

»Harle Tamás: Az újságírás mestersége és művészete – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«

• Fülszöveg