Ideológiai párbajképesség – vitairat

Antal Attila

Jelentés az elméleti ügyek osztályáról

A posztideológiák koráról szóló iratában Böcskei Balázs a következőképp fogalmaz: „Az »ideológiák végének« kora lejárt, de ahogy a globális gazdasági válság, úgy a NER után sem ugyanúgy térnek vissza majd a »jó öreg« ideológiák.”[1] Kétségtelen, hogy sokszor és sokan temették már az ideológiákat, de kevesen tették ezt olyan vehemenciával és pőre percpolitikai ösztönökkel, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök. Sőt, Orbán Viktor addig merészkedett, hogy a hagyományos konzervatív ideológiaellenességet kifordította a négy sarkából és pragmatikus politikai gépezetének fő üzemanyagává tette. Ellenpontozva mindezt, jelen irat felfogható egyfajta apologetikaként az ideológiák mellett. Továbbá fel kívánom hívni a baloldali-szociáldemokrata publikum figyelmét egyrészt arra, hogy öngyilkossággal ér fel nem komolyan venni a jobboldal által felidézett ideológiai apokalipszist, ugyanakkor – csatlakozva ezen a ponton az IDEA igazgatójához – ez korántsem jelenti azt, hogy engedhetjük az ideológiá(n)kat befagyni. Éppen ellenkezőleg a jobboldal által támasztott elvi-elméleti kihívásra a baloldal „ideológiavédelme” és totális ideológiai vérfrissítése lehet az egyik megoldás.

Igen kevéssé érintette meg a hazai baloldali véleményformálók, politikusok ingerküszöbét Orbán Viktor több mint két évvel ezelőtti, 2010. július 22-i napirend előtti felszólalása[2], amely a nemzeti centrum megszületéséről szólt. Ebben az éppen 56 napja hivatalban lévő miniszterelnök a következőképp fogalmazott: „… a múlt századi ideológiák csődöt mondtak. Voltaképpen az egész ideológiai keret, amely a XX. század első felében kialakult, és meghatározóvá vált az európai országokban, a század végére egyszerűen kifulladt. A hagyományos irányzatok nem tudtak válaszokat adni az új idők kérdéseire, és megoldások helyett meddő vitákba süllyedtek… azok az országok tudják megoldani a gondokat, azok tudják kezelni a feszültségeket, amelyekben létrejött a társadalmi-politikai paletta közepe táján egy nagy és erős közösség, amely képes volt félretenni a korábban megszokott – mondjuk úgy – XX. századi ideológiai vitákat, szempontokat, és képes volt a józan ész nevében megegyezésre jutni a kivezető út irányairól és egy közös jövőképről… Ez nem jelenti az ideológiai kérdések megszűnését, csak azt, hogy kimaradtak a politika centrumából, s oda kerültek, ahová valók: az elméleti ügyek osztályára, a filozófusok asztalára.” A miniszterelnök tehát felvázolta a klasszikus ideológiák és az általuk meghatározott, eddig megszokott politikai tér halálát.

Az ideológiaellenesség alapjai

Ebből a koncepcióból erősen süt az ideológiaellenes attitűd, amelynek eddig két formáját ismertük: nevezzük most ezeket elvi és gyakorlati ideológiaellenességnek. A konzervatív oldal elvi-elméleti ideológiaellenessége mély hagyományokon nyugszik (Edmund Burke, Michel Oakeshott), hiszen ez az eszmerendszer önmagát nem tekinti ideológiának, sőt – Russel Kirk felfogása szerint – gyakorta éppen az ideológia ellentéteként határozza meg önmagát. Fontos hangsúlyozni tehát, hogy a konzervativizmus ideológiaellenessége elsősorban önmaga felé, s nem a többi ideológia ellen irányul, végképp nem az a célja, hogy az ideológiák tagadásával más eszméket a történelem szemétdombjára küldjön. A gyakorlati ideológiaellenesség egyik legfontosabb teoretikusa Daniel Bell, akinek az 1960-as The End of Ideology című kötete óta népszerű téma az ideológiákat temetni, többnyire nagyon is profán okokból: például azért mert elvesztették világmagyarázó és mozgósító erejüket, vagy pedig azért, mert a bal- és jobboldaliság puszta köntössé vált, elveszítette tartalmi mondanivalóját. Ez a megközelítés ugyan az összes klasszikus ideológiára vonatkoztatható, de sokkal inkább egyfajta kortünetként fogható fel, semmint ideológiai apokalipszisként.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) ideológia iránti antipátiája azonban más alapokon nyugszik, mint az előző elképzelések, s ez meglehetősen veszélyes a politikai közösség egészére. A miniszterelnök egy harmadik típusú ideológiaellenességgel operál, ezt nevezhetjük stratégiai ideológiaellenségnek. Ennek – amint látni fogjuk – lényege, hogy pusztán politikai haszonszerzés végett azért számolunk le az ideológiákkal, hogy konkurensünktől megszabaduljunk. A magam részéről egyik ideológiaellenes attitűddel sem tudok azonosulni: míg az első két attitűdöt teljesen legitimnek tartom (az elvi ideológiaellenesség alkatilag áll távol tőlem, a gyakorlat pedig – szerintem – félreértésen alapul), addig a stratégiai megfontolásokon alapuló ideológiatagadást hallatlanul káros és antidemokratikus technikaként értékelem.

Elvi ideológiaellenességből politikai stratégia

A stratégiai szempontú ideológiaellenesség azonban nem genetikailag kódolt a mai magyar jobboldalba, sőt, azt sem állíthatjuk, hogy az egész konzervatív tábor ekként gondolkodna. Lánczi András például tudományos irataiban és interjúiban is hűen követi a fenti konzervatív kánont, ugyanis éppen ő állapítja meg a 2007-ben megjelent A XX. század politikai filozófiája című könyvében, hogy a XX. századot úgy is olvashatjuk, „mint az ideológia fokozatos felszámolódásának történetét… az ideológiák bukása bizonyos kiábrándultságot hozott magával, aminek hatása alól a politikai filozófia sem vonhatta ki magát”. Egy interjúban pedig így nyilatkozik: „A Fidesz bizonyos értelemben egy konzervatív párt, a konzervativizmus azonban nem ideológia, akármennyire is próbálják sokan annak láttatni. Sokkal inkább egyfajta attitűd, viszonyulás a modern világhoz, illetve azon nézetrendszerek bírálata, amelyeket nem tud elfogadni. A konzervativizmus mindig is alapvetően a kételyből indult ki, nem egy meg-határozott terv birtokában próbál szebb jövőt építeni. Éppen ezért nem is igyekszik senkit sem meggyőzni arról, hogy erre vagy arra menjen, mert hiszi, hogy az emberi közösség organikus módon fejlődik, változik. Azaz mindenkinek van beleszólása az ügyekbe, nem néhány okos ember elképzelése szerint halad a történelem.”[3]

Mindig is ódzkodtam attól, hogy baloldali szemszögből próbáljam meg megmondani, hogy miként kell jó és hiteles konzervatívnak lenni, vagy hogy mit jelenthet manapság a konzervativizmus. Úgy vagyok vele, hogy mindenki a saját háza táján sepergessen, elvégre ki szeretne „ideológiai kibic” lenni. Véleményt lehet mondani, talán még tanácsot is (ha kérnek), de nem túl szerencsés ideológiai versenytársainkba belelátni saját elvárásainkat. Bízom benne, hogy ezúttal sem szegem meg ezen aranyszabályt, de hangsúlyoznom kell, hogy álláspontom szerint egy gondolkodó és/vagy politikus legitim ideológiaellenességének határa valahol az elvi és gyakorlati ideológiaellenesség körül mozog. Megjegyzem továbbá, hogy kortárs konzervatív szerzők szerint (így vélekedik például Mándi Tibor 2012-ben megjelent Ideológia és hagyomány[4] című könyvében) a neokonzervatívok egyenesen odáig mentek, hogy magából a konzervatív hagyományból csináltak ideológiát, amely egyfajta középutat képvisel a politikai tudás szkeptikus-hagyományelvű és racionalista-ideologikus felfogása között. Sőt a neokon értelemben vett „hagyomány” sajátos „ideológiája” Mándi szerint komoly hatást gyakorolt Giddens-féle harmadik út koncepciójára is.

Ez a konzervatív felfogás meglehetősen kifinomult és vitaképes (bár a hazai baloldal – csatlakozva ismét Böcskei Balázs cikkéhez – nincs vitaképessége csúcsán, hiszen vagy nem ismeri ezeket a gondolatokat, vagy pedig válaszra sem méltatja). Ezért felettébb szomorú, hogy 2010-ben megalakult jobboldali kormány, és még inkább annak miniszterelnöke külön utakon jár. A kormányváltás után – noha egyelőre nem a miniszterelnöktől – meg is érkezetek az első jelzések: 2010 májusában jött ki a Századvég három munkatársa (G. Fodor Gábor, Fűrész Gábor, Giró-Szász András) egy Bellre hajazó irattal, amelynek nemes egyszerűséggel Az ideológiák vége[5] volt a címe. Ebben a következőt írták: „A forradalom egyik legfontosabb következménye, hogy az érvényüket vesztett megosztó ideológiák nem akadályozzák többé a nemzeti összefogást, és a nemzeti ügyeket szem előtt tartó, pragmatikus kormányzás eredményességét. Egy ideológiák utáni korra kell tehát berendezkednünk… Az ideológiák halála azonban nem jelenti, hogy a kormányzatnak nincs politikai filozófiája. Mert a régi útjelzők, a régi magyarázatok érvénytelenné válásával új koordináta-rendszerre van szükség, amely újraírja az igazodási pontokat. A Nemzeti Együttműködés Rendszere Orbán Viktor hite szerint lehet ez az új koordinátarendszer.” Valószínűleg az irat, de az elv mindenképpen sorvezetőként hathatott a miniszterelnök már említett 2010. július 22-i napirend előtti felszólalásában, ahol is a következőképp vitte tökélyre a gondolatot: „A józan ész Magyarországon is túllépett a XX. század ideológiai keretein, és kialakult egy olyan politikai közösség, ami régóta nem létezett Magyarországon, vagyis megszületett a nemzeti centrum… A nemzeti centrumnak köszönhetően maga az országgyűlés is más ma már, mint a korábbi években volt… Az elmúlt években az országgyűlés ugyan gyakran értékes, de végül is meddő viták helyszíne volt. Senki sem vitatja, magam sem, hogy a viták szükségesek, a viták hasznosak, és a viták inspirálóak. Föltéve, ha cselekvéshez vezetnek. De nálunk nem vezettek, legfeljebb pótcselekvéshez, újabb és újabb, itt lobogtatott, de soha meg nem valósult programokhoz. Az új országgyűlés viszont a cselekvés helyszíne lett… meggyőződésem, hogy Magyarország jövője azon múlik, hogy ezt a közösséget, ezt az összefogást megőrizzük, hogy elég erősek legyünk, hogy a múltbéli ideológiai megosztottság – amely minden cselekvésnek gátja – ne térhessen többé vissza.”E masszív ideológiaellenes felfogásból – amelynek kiindulópontjai,például az egy helyben toporgás akceptálható, végkövetkeztetése azonban semmiképp – öt dolgot emelnék ki. (1) Egyrészt azt, hogy nálunk az ideológiai vita (amit én inkább disputának mondanék) rossz, meddő és hiábavaló dolog, hiszen nincs cselekvésben megnyilvánuló kimenete (vitaképtelenség). (2) Másodszor a súlyos tettközpontúságot vagy hiperaktivitást: egy ideológiai viták nélküli világban a sikeres (gyakran vita nélküli) cselekvés lesz az irányadó. (3) Harmadszor meg kell említeni, hogy az ideológiák bukott világát a „józan ész” tettközpontú világa váltja fel, amelyet csakis az „élcsapat”, vagyis a nemzeti centrum képviselhet. (4) Negyedszer látni kell, hogy mind az ideológus, mind a politikus valójában nagyon is tisztában van azzal, hogy a modern politika nem képzelhető el ideológia nélkül („Az ideológiák halála azonban nem jelenti, hogy a kormányzatnak nincs politikai filozófiája.” vagy „Ez nem jelenti az ideológiai kérdések megszűnését…”), ezért egyszerűen átcímkézik a fogalmat, s innentől kezdve a nemzeti centrum politikai filozófiájáról és annak tartalmáról beszélnek. (5) Végül, mivel az ideológiák korszaka súlyosan megosztó volt és cselekvésben impotens, ezért a nemzeti centrum tettközpontú politikai filozófiájának egyik legfontosabb célja nem lehet más, mint e megosztottság visszatérésének megakadályozása, vagyis az ideológiák elleni harc. A gondolati lánc itt be is zárul, a vájt fülű olvasó nyugtázhatja, hogy ez az ideológiaellenes attitűd sem nem elvi, sem nem gyakorlati, hanem pusztán politikai stratégiai indíttatású, s kíméletlenül felhasználható a politikai ellenfelek (jelenleg a baloldal) likvidálására. Ezt a tételt mi sem bizonyítja jobban, mint maga Orbán Viktor, aki a klasszikus konzervatív ideológiaellenes felfogást kissé nyögvenyelősen, de felettébb hatékonyan és kérlelhetetlen pragmatizmussal már 2007-ben is deklaráltan politikai gépezete legfőbb üzemanyagává alakította, így fogalmazott: „Az én politikám vezérfonala úgy összegezhető: valóság ideológia nélkül. Ez régi kereszténydemokrata gondolat. Mint minden széles szövetség esetében, a Fidesz esetében is az a jellemző, hogy nem ideológia tartja össze, hanem közös célok. Életvitelükben és értékrendjükben különböző emberek is képesek a Fideszben, a Fidesz győzelméért dolgozni, mert közös célok fogják őket össze. Nem egyetlen, koherens elvrendszer, ideológia alapján felépített szervezet, amely – egy pont után már nem tud tovább terjeszkedni. Nincs ilyen határpontja, ezért támogatottságának sincs előre meghatározható maximális mértéke. Persze nekem személyesen, mint minden gondolkodó embernek, megvan a saját életem zsinórmértéke, amit nem rejtek véka alá.” (Orbán Viktor interjúja[6] a Manager Magazinban).

Vagyis Orbán Viktor szerint az ideológiáktól nem csupán azért kell megszabadulni, mert gyengítik a politikai közösség hatékony irányítását és cselekvését, hanem azért is, mert így jobban biztosítható a nemzeti centrum gerincét alkotó Fidesz terjeszkedése. Ebben az értelemben az ideológia egy gát, egy fojtogató béklyó az adott politikai közösség nyakán, amely behatárolja a támogatottság növekedési potenciálját. Ismét nem kívánok túlterjeszkedni a fent ismertetett aranyszabályomon, de a konzervatívok joggal érezhetik magukat becsapva, ezen a ponton ugyanis a klasszikus konzervatív ideológiaellenességet a lehető legnagyobb mértékben „kiherélték”, sőt éppen ellenkezőjébe fordították át: hiszen ebben az értelemben egy politikai közösség legfőbb „ideológiája” az, hogy nincs neki ilyen – méghozzá pusztán szavazatmaximalizálási szempontok miatt.

A baloldal ideológiai párbajképessége

Mit tehet ebben a helyzetben a baloldal, amikor egészen nyilvánvaló, hogy a „nemzeti centrum” a baloldal eszmei alapjait és ideológiáját kívánja kétségbe vonni? Az biztos, hogy a kialakult szituációt nem szabad egy percig sem alábecsülni, hiszen a stratégiai ideológiaellenesség és végletes tettközpontúság nem csupán az elmúlt két év kormányzásnak minőségére nyomta rá a bélyegét, hanem része lett az Alaptörvénynek is. Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, érdemes arra utalni, hogy az új Alkotmány példátlan módon dönt a jó és rossz, az értékes és értéktelen dilemmáit illetően, sőt, vindikálja magának a jogot, hogy bírósági tárgyalás nélkül döntsön a bűnösség kérdésében. Az Alaptörvény a Nemzeti hitvallásban egészen egyszerűen érvénytelennek mondja ki az 1949-es Alkotmányt („Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.”), és merőben önkényesen határozza meg a demokrácia és diktatúra átmeneteit („Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”). Ha ez még nem lenne elég, az MSZMP hosszasan részletezett bűneit az Alaptörvény „Átmeneti Rendelkezéseiben” az MSZP-re „örökíti”: „A demokratikus átmenet során jogi elismerést nyert Magyar Szocialista Párt a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódaként, a törvénytelenül felhalmozott vagyon örököseként, a diktatúrában vagy az átmenet során megszerzett illegitim előnyök haszonélvezőjeként, valamint régi és az új pártot összefűző, a pártvezetést is jellemző személyi folytonosság okán osztozik mindazon felelősségben, amellyel az állampárt terhelhető.” Álláspontom szerint mindezek a stratégiai ideológiaellenesség gyakorlati megnyilvánulásai, amire mindenkinek, különösen a kérdésben húsba vágóan érintett baloldalnak oda kell figyelnie, hiszen elérkeztünk egy végső ponthoz: a „nemzeti centrum” ideológiaellenessége átlépve a Rubicont, Alkotmányt, történelmi korszakot, politikai pártot kíván ki- és eltörölni. Ezzel természetesen nem valamilyen új vészkorszakot vizionálok, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy ez kérlelhetetlen, csupán a politikai stratégiákat szem előtt tartó ideológiaellenesség milyen veszélyeket rejt.

Annak érdekében, hogy a hazai szociáldemokrácia összeszedje magát, több kihívásra is reagálnia kell, hiszen mostani állapotában csupán egy faktor az eddig vázolt ideológiaellenes hangulatkeltés. Számot kell vetnie azzal is, hogy ennél nagyobb kihívásokkal is szembe kell néznie. Minderre egy három elemből álló stratégiát (ezt nevezem ideológiai párbajképességnek) kínálok: a stratégiai ideológiaellenességre, amely a jobboldal jelenlegi legnagyobb fegyvere a szociáldemokratákkal szemben, radikális ideológiavédelemmel kell válaszolni; a kialakuló politikaellenes attitűdöt mihamarabb oldani és enyhíteni kell; végül a baloldalnak meg kell mutatnia, hogy ideológia szinten, és persze a konzervatívok számára „hazai pályának” tekinthető politikai filozófiai szinten is versenyképes.

(I) A radikális ideológiavédelem tulajdonképpen nem jelent mást, mint a stratégiai ideológiaellenesség ellenpontozását. A „radikális” jelző itt természetesen nem a szélsőbaloldali gyökerek felkutatására utal, csupán azt jelenti, hogy karakteres arcélt kell adni a baloldali politikának, vállalni kell a „nehéz ügyeket” is. Meg kell találni azokat a történeket, amelyeket a baloldal magához von és minden körülmények között képvisel, akár parlamenten belül, akár azon kívül. (1) Az ideológiavédelem magában foglalja annak cáfolását, hogy a viták a tettek halálát jelentik. (2) A baloldalnak meg kell barátkoznia a jobboldal hatékonyság-központú felfogásával, de meg kell találnia a tett- és vitaközpontúság egyensúlyát: egyiket sem szabad feláldozni a másik oltárán. A baloldalnak tanulnia kell múltbeli hibáiból, hiszen a vitákat gyakran a valódi cselekvési szándék hiányának leplezésére használta. (3) Be kell bizonyítania azt is, hogy a „nemzeti centrum” vagy „centrális erőtér” valójában nem az egész politikai közösség, hanem a behódolók érdekit szolgálja, a rendszeren kívül maradás pedig egyenlő a modern Taigetosszal. (4) Rá kell ébreszteni az embereket, hogy a stratégiai ideológiaellenesség nem több egyfajta máznál, s „a valóság az, hogy az elmúlt húsz évben soha nem volt oly mértékben ideologikus a kormányzás, mint ma. S ez a tény legalább olyan súllyal esik latba, mint a jogállamiság folyamatos nyirbálása, rongálása.” (Niedermüller Péter: A „nagy változás”. Élet és Irodalom LIV évfolyam 34. szám 2010. augusztus 27.[7]) (5) Végül, a baloldalnak felelőssége van abban is, hogy képes legyen olyan ideológia konstrukcióban gondolkodni, amely nem csupán a megosztottságon és az állandó harcon alapul (így például rendeznie kell a viszonyát a nemzettel, a vallással – de ez már átvezet a harmadik mozzanathoz).

(II) Az antipolitikai attitűd oldása alatt azt értem, hogy a magyar baloldal elemi érdeke a mostanság dívó politikusellenes hangulat mérséklése. Fontos hangsúlyozni, hogy a) ez nem jelenti a civil kezdeményezésekkel való szembehelyezkedést, a civilek politikamegújító tevékenységének elutasítását, hiszen ebben óriási kreatív energiák rejlenek. Továbbá b) el kell fogadni azt is, hogy ez a politikusellenes attitűd, a bizonytalanok és kiábrándultak aránya bizonyos szempontból természetes dolog. A modern politikacsinálásból ugyanakkor nem igazán lehet kiküszöbölni a hivatásos politikusokat, akik Max Weber szerint a következő életprogrammal működnek: „Politikai elhivatottsága csak annak van, aki biztosan tudja megáról: nem fog összeomlani, amikor ráébred arra, hogy a világ túl ostoba vagy túl közönséges ahhoz, amit ő nyújtani akar. Csak aki mindennek ellenére azt kiáltja: »Mégis!« – annak lesz »hivatása« a politika.” A hazai baloldalnak tehát arra kell törekednie, hogy mihamarabb megértse a civilek egyre hangosabb és elégedetlenebb szavát, s a kritikák mentén megkísérelje visszavezetni a politikát „normál” állapotába.

(III) A baloldalnak végül át kell esnie egy komoly ideológiai vérfrissítésen, amelynek alapjait Böcskei Balázs már vázolta idézett cikkében: fel kell éleszteni a legjobb hagyományokat az elméleti önkritikára való képesség területén; felül kell vizsgálni a korábbi lineáris modernizációs paradigmát; jobboldali és ökopolitikai mintára nyitottnak kell lenni az Európa- és globalizációkritikára; az az állapot pedig tarthatatlan, hogy a magyar baloldal nem csupán a jobboldal ideológiai termését nem ismeri, hanem saját gondolkodóiról is alig tud valamit. Természetesen ehhez kapcsolódik, hogy a baloldalnak ki kell dolgoznia saját „történetét”, amely egyszerre jelenti, hogy szembenézett múltjával, és vannak történelmi hagyományai, van narratívája a jelenről és stratégiája a jövőre nézve. Csupa olyan területen kell előrelépni, ahol jelenleg a jobboldal lényegesen előrébb tart.

Tehát 2012-re eljutottunk oda, hogy ha baloldal nem bizonyítja sürgősen ideológiai párbajképességét, akkor súlyos defenzívába szorul, az „ideológiák végére” és a „józan észre” épülő koncepció pedig önbeteljesítő jóslattá válik! Ez pedig sokkal komolyabb károkat fog okozni, mint az ellenzéki összefogás hiánya és egy lehetséges 2014-es választási vereség.